A jazz moziba megy: Az utolsó tangó Párizsban

2018.12.07. 21:35

Anonim szex egy párizsi bérlakásban. Gyász és nihilista önvédelem, brutalitás és teljes kitárulkozás az ösztönök szintjén, kiüresedés és halál. A november végén meghalt Bernardo Bertolucci klasszikusa, Az utolsó tangó Párizsban botrányfilm volt a maga idejében. Tabudöntögető merészséggel (és messze nem csak a testiség naturalista és vulgáris ábrázolásával) kritizálta a modern ember értékválságát. Sokat elemzett film ez, különös módon mégsem esik elég szó páratlan zenéjéről. 

Bertolucci eredetileg a tangó nagymesterét, Astor Piazzollát szerette volna megnyerni Az utolsó tangó Párizsban muzsikájához, végül egy másik argentin zenészt, az avant-garde jazzből a dallamosabb latin jazzbe és a smoothba épp akkoriban megérkező Gato Barbierit bízta meg a komponálással. Olyan zenét kért, ami nem hollywoodi, de nem is európai, nem hatásvadász (sem az emóciók, sem az intellektus szintjén), de ami tele van fájdalommal és kételkedéssel, és izzik az erotikától. Az érzéki és füstös tónusáról elhíresült tenor szaxofonos Barbieri pedig a nagyvárosi jazz és a latin lüktetés érzékeny párosításával olyan különleges zenét írt, ami tökéletesen illeszkedik Bertolucci vizualitásához.

Mintha csak házasságra lépett volna a filmmel 

– jellemezte saját zenéjét Barbieri egy 1997-es interjúban. 

A főcím alatt felcsendülő muzsika (összhangban a film világítását megihlető, két Francis Bacon-festménnyel) rögvest felépíti a film atmoszféráját. Elnyújtott melankolikus hangzás, a háttérből kitüremkedik a sajátosan szaggatott latin ritmika; a szomorkásan romantikus dallamot először a zongora vezeti fel, majd átveszi a nagyvárosi magány és az érzéki csábítás legkifejezőbb hangszere, a szaxofon, amihez később (mintegy női szólamként) fuvola csatlakozik; végül a zene agóniája beleolvad a magasvasút zakatolásába. Feledhetetlen nyitány a kezeit fülére tapasztó Marlon Brando fájdalmas-trágár kiáltásához. A káromkodás a zenével együtt nyer értelmet, s minden, amit később látunk (és hallunk), benne van ebben az egyetlen, égnek szegezett üvöltésben.

Ha Az utolsó tangó Párizsban minden idők legerőteljesebb erotikus filmje (a The New Yorker legendás kritikusa, Pauline Kael jellemezte így), akkor Barbieri zenéje a legerotikusabb és legkétségbeesettebb szimfónia a jazz történetében. De a zene nyers érzékisége és fájdalma ezúttal nem kifejezetten a „klasszikus” jazz szellemiségéből ered. Noha tényleges tangó leginkább csak a film utolsó harmadában csendül fel (mintegy forrászeneként, egy klubban, fokozva a lelki kitárulkozás feszültségét), Az utolsó tangó Párizsban muzsikája a dél-amerikai tánczene szellemében született. 

A tangóban mindig ott a tragédia. A nő elhagyja, megöli a férfit. Akár egy operában, csak ezt tangónak hívják

– vélekedett a zenész.

Gato BarbieriForrás: RollingStone/Waring Abbott/Michael Ochs Archives

Barbieri tangó-jazz fúziójában is folyamatosan ott lebeg a tragédia. Olykor a leglágyabb dallamot is szétveti a feszültség vagy a fájdalom, néha épp fordítva: a kíséret által felfokozott indulatokra simogató melódia ad megnyugvást. Utóbbira az egyik legszebb példa a párizsi metróban civakodó jegyespár jelenete alatt hallható.

A filmednek vége... érted?! Vége! Unom, hogy megerőszakolnak 

– kiabálja Maria Schneider a filmrendező szerepében pojácáskodó Jean-Pierre Léaud-nak (pedig hol van még a botrányos vajas inzultus, amikor a Brando alakította Paul anális erőszak közben fejti ki lesújtó véleményét a család intézményéről). Férfi és nő összeverekednek, a háttérben dobok és bongók, mint valami ősi harci tam-tam. A dühös ritmikát Barbieri szerelmes szaxofonja szakítja meg, és a heves pofozkodás hirtelen megadó ölelkezéssé alakul.

Az utolsó tangó Párizsban (Marlon Brando)Forrás: AFP

Gato Barbieri 1973-ban elnyerte a legjobb filmzene Grammy-díját Az utolsó tangó Párizsban muzsikájáért. A latin jazz sztárja két évtizeddel később hasonló helyzetben találta magát, mint Bertolucci víziójának hőse: 1995-ben meghalt a felesége. Az akkor már évek óta a turnék pörgésében élő zenész a gyász mellett egy szívműtéttel is szembe kellett nézzen, depresszióját zenével és egy újabb házassággal orvosolta.

Erejéből még három kiváló smooth jazz albumra futotta. 2016-ban halt meg, 83 éves korában. Több mint öt évtizedes pályafutása alatt 30 saját lemezt vett fel, s legalább feleennyin közreműködött (például a world fusion úttörője, Don Cherry négy albumán). De ha egész életében nem tett volna mást, mint hogy megkomponálja és feljátssza Az utolsó tangó Párizsban muzsikáját, dallamvilága és szaxofonjának összehasonlíthatatlan hangzása akkor is beletapad a jazz- és filmrajongók fülébe. Mint Marlon Brando utolsó rágógumija egy párizsi erkély korlátjának aljára.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK