A kedvenc: Egy film, amiben rosszul jelölték Oscar-díjra a nőket

2019.02.07. 07:30

A kedvenc című film 10 Oscar-jelölést kapott, amiből hármat is színésznői (Olivia Colman, Rachel Weisz és Emma Stone) érdemeltek ki, Colman pedig a Golden Globe-ot már meg is kapta. Viszont hogy ezeket a díjakat azért nem érdemes teljesen komolyan venni, arra jó példa, hogy Colmant úgy jelölték főszereplőnek, Weiszt és Stone-t pedig mellékszereplőknek, hogy valójában inkább Emma Stone karaktere a főhős, Colmannek pedig a legkisebb a szerepe hármuk közül.

A megtörtént eseten alapuló film a 18. század elején játszódik. Anglia épp háborúban áll Franciaországgal, Anna királynő (Colman) viszont betegeskedik, ezért aztán kegyeltje, Lady Sarah Malborough (Weisz) hozza a döntéseket, és ő folytatná a háborút, az ellenzék nagy bánatára. Egy nap új szolgáló, Abigail (Stone) érkezik az udvarba: nemeshölgynek született, Lady Sarah unokatestvére, csak épp a családja tönkrement, és azóta is visszavágyik az arisztokráciába. Abigailt eleinte Lady Sarah veszi a szárnyai alá, a szolgáló azonban egy idő után már inkább Anna királynő kegyeit keresi, és csak egyikük lehet "a kedvenc".

Rachel Weisz és Olivia Colman a filmbenForrás: Yorgos Lanthimos

Rejtély, hogy miért Colmant jelölték főszereplői Golden Globe-ra és Oscarra is: a három nőkarakter közül elvileg Anna királynő a legbefolyásosabb, viszont valójában a legpasszívabb is egyben. Neki van a legnagyobb hatalma, de a szerepe mégis inkább az, hogy ő a hatalom szimbóluma a két kuzin számára. Egy trófea: a főhős és a főgonosz vágyainak tárgya. A királynő udvara pedig a hadszíntér, ahol a jó és a rossz erői összecsapnak. A királynő sokáig labdaként pattog a két unokatestvér között, de szép lassan Sarah helyett egyre inkább Abigail térfelén tölt több időt.

 

Rachel Weisz és Emma Stone A kedvenc-benForrás: Atsushi Nishijima

Emma Stone és Rachel Weisz közül inkább az előbbi a főszereplő: Abigail a legaktívabb karakter, akivel már csak azért is azonosul a néző, mert ő az új lány ebben a miliőben, az ő szemén keresztül ismerjük meg a királynőt és udvarát, másfelől bajban van, padlóra került, szolgaként eleinte ugyanis igencsak rájár a rúd. Ezzel szemben Sarah a királynő régi barátja és legfőbb bizalmasa, ereje teljében, hatalma csúcsán van. Eleinte úgy érzi, hasznot húzhat a kuzinja rátermettségéből, és talán el is kényelmesedik annyira, hogy jótékonykodni támadjon kedve, de amint rájön, hogy Abigail valójában rivalizál vele, igyekszik neki keresztbe tenni, amikor csak lehet.

James Smith és Nicholas Hoult a filmbenForrás: Atsushi Nishijima

Abigail rokonszenvesebb is, mint Sarah, így aztán érthető, miért lopja be magát olyan könnyen a királynő szívébe, míg kuzinja hidegvérű, kegyetlen és hataloméhes, aki semmit nem bíz a véletlenre, ezért támogatja a háborút is (ölj vagy megölnek, ez a filozófiája). Aztán ahogy Abigail a saját bőrén tapasztalja, hogy a normák betartásával nem győzhet, úgy elkezd ellenlábasa képére formálódni. Egyértelmű tehát, hogy Abigail a főhős, Sarah pedig a nemezise, de a történet múlásával egyre árnyaltabbnak látjuk a jellemüket, és míg a királynő szimpátiája egyre inkább Abigail felé irányul, mi lassan megsajnáljuk Sarah-t.

Olivia ColmanForrás: Yorgos Lanthimos

A kedvenc egyfelől felemelkedéstörténet, aminek a főhőse végül felülmúlja mesterét és vérbeli antihőssé válik, másfelől háromszögtörténet: Anna királynő és Sarah olyanok, mint egy házaspár, akik már évtizedek óta együtt vannak, Abigail pedig a fiatal szerető, aki azt is bevállalja, amire a házastárs már nem hajlandó, a félrelépő félnek pedig szenvedély és meghittség közül kell választania. A történet tehát meglehetősen univerzális, csak épp ezúttal csupa női szereplővel látjuk, ami egyben azt is megmagyarázza, miért kapott ez a film 10 Oscar-jelölést a MeToo-érában.

Emma StoneForrás: Yorgos Lanthimos

Mert egyébként csak ennyiben mutat újat a film, és még ebben is trendkövető. Kisebbfajta csalódást okozhat még akkor is, ha a rendező, Yorgos Lanthimos előző két filmjéhez, A homár-hoz és az Egy szent szarvas meggyilkolásá-hoz mérjük. A görög sztárrendező korábbi filmjeinek őrületéből ugyanis kevés jutott A kedvenc-be: szatirikusan dekadensnek ábrázolja a királynőt és udvartartását, de ezúttal meglehetősen szokványos filmet rendezett. Ami Lanthimosszal történt, az leginkább a braindrain, azaz az agyelszívás fogalmával írható le: ez a görög fenomén első Hollywoodi bérmunkája, például most nem ő jegyzi a forgatókönyvet, hanem Deborah Davis és Tony McNamara.

Ha nem is ad annyit A kedvenc, mint amit egy 10 Oscar-jelölt filmtől elvárhatunk, azért profi munka a rendező, a színészek és az írók részéről is. A cselekmény egyszerre hiteles és fordulatos: Deborah Davis és Tony McNamara olyan igaz történetet találtak, ami különösebb torzítás nélkül is olajozottan működik a mozivásznon. Előnyére válik a filmnek az is, hogy sokkal humorosabb, mint amit a témája indokol. A sok vicces és modern dialógus ugyan kissé életidegenné teszi, de ennek a történetnek sosem volt olyan súlya, amit ez el tudna rontani. Így aztán a film leginkább vígjátékként működik, Colman is komika kategóriában kapott érte Golden Globe-ot. Egyetlen szempontból jogos, hogy őt jelölték főszereplőként: a filmből egyedül az ő alakítása nem vegytiszta komédiázás, neki egy testileg-lelkileg beteg karaktert kellett alakítania.