[origo] filmklub> !ALROVAT_NEVE

Hibátlan ívet ír le Az Acélember reklámkampánya. Az egész az első két előzetessel kezdődött, amelyekben költői, borongós képsorokkal vezették elő a filmet, és szinte nem is mutatták a szuperhőst (Henry Cavill) a legendás ruhájában, csak az ifjú Clark Kentet, ahogy próbál elbújni a világ elől. Most viszont már nincs több líra, Zod admirális (Michael Shannon) megérkezett az embereivel a Földre, Supermant követeli, és ha nem kapja meg, elpusztítja az emberiséget. A felfoghatatlanul gyorsan pörgő képeken van minden, amitől majd ámuldozni lehet a moziban: idegen bolygóról származó hatalmas űrhajó, fejünk fölött a toronyházba csapódó repülőgép, koponyák tengerében elmerülő Superman. Bízzunk Christopher Nolanben, hogy vaskézzel irányította Zack Snydert (300, Watchmen: Az őrzők), és nem engedélyezte a rendezőnek a rá jellemző vizuális túlkapások (Álomháború) ismételt elkövetését. Ha már ott van egy igencsak előkelő helyen Nolan neve a stáblistán (producer), akkor a látvány mellé elvárjuk a mértéktartást és az intelligenciát is.

A Farkas (The Wolverine) legfrissebb előzetese ugyan kevés új képanyaggal szolgál az előzőekhez képest, viszont végre már úgy van összevágva, hogy a látottak felcsigázzák az ember érdeklődését. A címszereplő képregényhőst (Hugh Jackman) egy Japánban élő, régi ismerőse hívatja magához, és felajánlja neki, hogy megszabadítja a teherként megélt halhatatlanságától. Kicsivel később láthatjuk egy pillanatra Vipera (Szvetlana Hodcsenkova) kígyónyelvét, és az Ezüst Szamuráj is többször felvillan. A Tűzgyűrű-höz, vagy az új Superman-filmhez képest jóval kisebb méretekben folyik a pusztítás, de ha kihasználják a helyszínben rejlő potenciált (lásd Kill Bill), és még a Farkas dilemmája is kellően érdekesen lesz bemutatva, ebből akár egy kellemes meglepetés is lehet a nyári látványmozik mezőnyében. A filmet július 25-től fogják vetíteni a hazai mozik.

Az irgalmatlan (Only God Forgives) című filmre vártunk a legjobban a cannes-i filmfesztiválon,  de a csalódás csak annál nagyobb. A Drive rendezője ezúttal unalmas, üres, erőszakos filmet csinált, amiben Ryan Gosling maximum önmaga paródiáját nyújtja. A filmet Cannes-ban is elégedetlen morgás fogadta, pedig ha a rendező Nicolas Winding Refn eddigi munkásságát nézzük, csak azt hozta, amit szokott. De a Drive után ez több, mint punk gesztus. Nagy kitolás a nézőkkel. A film július közepén jön Magyarországra.

Most, hogy Cannes-ban bemutatták Ryan Gosling és Nicholas Windig Refn közös új filmjét, Az irgalmatlan-t is, egy időre biztosan le kell mondanunk a filmezéstől a rendezéshez visszavonuló színészről, aki az elmúlt néhány évben letarolta Hollywoodot. Összegzésként végignéztük minden filmjét, hogy megpróbáljuk elkapni, mikor lett a melírozott hajú pomponlányból tesztoszteronfelhőben fürdő férfi, a görcsösen akaró gyerekből mindenre képes színész. Láttuk öregen, dagadtan, megtörve, nőnek öltözve, sírni, nevetni, ölni, és megpróbáltuk kiválasztani, melyik a legjobb Ryan Gosling. A legrosszabbtól a legjobbig rangsoroltuk a filmjeit. Pokoli nehéz feladat volt.

Amikor tavaly tavasszal első filmje, a Krízispont című remek gazdasági válságos thriller kapcsán interjúztam J. C. Chandorral, elárulta, hogy hamarosan Robert Redforddal forgatja az All Is Lost című filmet, ami végig a nyílt tengeren játszódik és Chandor szerint "akció-művészfilm". A most zajló cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában, versenyen kívül vetített film műfaját ennél találóbban nehéz lenne meghatározni: egyrészt egy nagy akciójelenet az egész, mert semmi más nincs benne, mint hogy Redford figurája az Indiai-óceánon küzd az elemekkel, másrészt sokan bizonyára alapjáraton művészfilmként definiálnak egy olyan filmet, amelynek a 105 percében végig egyetlen embert mutatnak, és amelyben egy "God!"-ot és egy "Fuck!"-ot leszámítva egyetlen mondatnyi dialógus sincs.

Robert Redford az All Is Lost című filmben

Készült már több kiváló film extrém természeti körülmények közt a túlélésért küzdő figurákról, például a Zuhanás a csendbe és a 127 óra, de Chandor filmje puritánságában különbözik ezektől: tényleg csak egyetlenegy szereplő van, és nincsenek visszapillantások, hallucinációk, álmok vagy belső monológok, amik megtörnék a tenger kérlelhetetlen egyhangúságát. Ehhez a merész döntéshez nagyon következetesen tartja magát végig. Nem tudunk meg egyáltalán semmit Redford figurájának múltjáról, nem tudjuk, hogy honnan tart hová és miért a vitorlásán. Annyi tudunk, hogy egy baleset következtében kilyukad a hajója oldala, és onnantól kezdve nyolc napon keresztül harcol a túlélésért.

Robert Redford az All Is Lost című filmben

Mindebből következik, hogy a film meglehetősen technikai: a játékidő jelentős részét az teszi ki, hogy Redford érzelemmentesen, pragmatikusan próbálja kezelni a helyzetet. Betapasztani a lyukat, kipumpálni a hajóba befolyt vizet, felvenni a kapcsolatot a külvilággal, és így tovább, mikor milyen újabb életveszélyes probléma merül fel. Úgy sejtem, azok a nézők, akik maguk is vitorláznak, halálra fogják parázni magukat a film közben, annyira reális, gyakorlatias az egész (de legalább kapnak számos hasznos tippet is, például, hogy mit kell tenni, ha már napok óta hánykolódnak a tengeren ivóvíz nélkül), aki pedig még sosem vitorlázott, egész biztosan megfogadja a film alatt, hogy soha életében nem próbálja ki.

A szenvtelen Redford helyett a kissé klisés, nyálas kísérőzene szállítja az érzelmeket, ami nem a legszerencsésebb döntés, ha már Chandor idáig elment, jobb lett volna, ha a zenéről is lemond. De az hatásos és hiteles, hogy ennek a kemény, névtelen férfinak az arcán csak a vége felé kezdenek felbukkanni érzések, amikor már tényleg nincs más hátra, mint a végső kétségbeesés. Az All Is Lost nem tökéletes film, de legalább bátor.

A cannes-i filmfesztivál tovább zakatol, és ahogy kisütött végre a nap, mintha a sztárok is kivirultak volna. A hatodik és hetedik napon szebbnél szebb színésznők vonultak fel a vörös szőnyegen: Marion Cotillard és Jessica Chastain egyaránt istennőként mutatkoztak, Sharon Stone továbbra is keményen állja a sarat az idő múlásával szemben, Palvin Barbara pedig bebizonyította, hogy a fodros selyemruhákon túl is van élet.

Steven Soderbergh az első filmjével, a Szex, hazugság, videóval Arany Pálmát nyert 1989-ben, így stílusos, hogy visszavonulása előtti utolsó filmje is Cannes-ban debütáljon, még ha az amerikai filmstúdiók moziforgalmazásra alkalmatlannak találták is a Behind the Candelabrát. A látványosan meleg zongoraművész, Liberace élettörténete jutalomjáték Michael Douglasnek és Matt Damonnak, valamint nem utolsósorban egy új korszak kezdete a mozi és tévé viszonyában.

A Cannes-i premierrel egy időben kijött az első előzetes a Blood Ties című francia-amerikai koprodukcióban készült bűnügyi drámához. Ha nem szerepelnének benne olyan ismert, mai színészek, mint Clive Owen, Mila Kunis, Billy Crudup, Marion Cotillard, vagy Matthias Schoenaetrs az ember akár azt is hihetné, hogy ez a film tényleg 1974-ben készült, annyira magán viseli a hetvenes évek tipikus zsarufilmjeinek a stílusjegyeit. A frizurák, autók, a zenék, és persze a brooklyni utcakép, mind a retro hangulatot erősítik, nem beszélve A keresztapában és sok más korabeli filmben szereplő James Caan feltűnéséről. Kérdés azonban, hogy a francia, angol, illetve belga szereplők vajon mennyire lesznek hitelesek New York-i gengszterként, vagy utcalányként.  Annyira régen volt már a Francia kapcsolat, vagy a Serpico, hogy szuper érzés lenne egy olyan filmet látni, amely nem csak a külsőségek szintjén hozza vissza a nagy elődök hangulatát.

A kritikák alapján nem annyira akciódús, inkább karakterközpontú alkotás a Blood Ties. Clive Owen egy börtönből frissen szabadult bűnözőt alakít, akinek a bátyja (Billy Crudup) rendőr, és láthatóan feszültséggel teli a kapcsolatuk. Owen megpróbál jó útra térni és egy autószervizben vállal munkát, ahol összemelegszik az egyik munkatársával (Mila Kunis), de eközben feltűnik az exfelesége (Marion Cotillard) is, aki most prostituáltként dolgozik.

Jó előjel, hogy a Blood Ties-t az a Guillaume Canet rendezte, aki a Senkinek egy szót se! című thrillerrel már bizonyított. Ugyanakkor az első kritikák inkább fanyalgóak, mint pozitívak: a színészi játékot általában dicsérik, de a filmet magát zavaróan egyenetlennek, és szükségtelenül hosszúnak találták. A szerkesztőségből Varga Ferenc megnézte a Blood Ties-t Cannes-ban, és azzal együtt, hogy szerinte nehéz ebben a műfajban újat mutatni, korrektnek nevezte azt. Clive Owen alakítását emelte ki még villámértékélésében. A Guardian kritikusa a nagy többséggel ellentétben lelkesen reagált a filmre. Felüdülésként élte meg, hogy a sok egyedi ízesítésű dráma után végre egy minőségi gyorskaját is fogyaszthatott a fesztiválon. Az eddigi vélemények alapján, valószínűleg azoknak fog csak igazán tetszeni a film, akik egyébként is rajonganak a műfajért, illetve a Blood Ties-ban ábrázolt korszakért.

Paolo Sorrentino La grande bellezza című, Cannes-ban versenyző új filmje épp olyan remekül kivitelezett alkotás, mint a korábbiak, de két és fél órán át sekélyességben fetrengeni fárasztó.

A Coen testvérek az Inside Llewyn Davisszel már kilencedszer szerepelnek a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában, és most nagy meglepetést okoztak. Új filmjük magán hordozza a jellegzetes Coen-jegyeket, például a karakterekből fakadó, fanyar humort, de közben annyira szomorú, hogy utána az élet hiábavalóságán mélázva bóklásztunk a Croisette-en.