[origo] filmklub> !ALROVAT_NEVE

"Hat perc volt az eddigi leghosszabb ováció, úgyhogy a végén mérni fogom, ennél többet kérünk!" - jelentette be a francia rendezőpáros (Benoit Delepine és Gustave Kervern) egyik tagja az elmebeteg filmjük díszvetítésén. A Le grand soir-ban (A nagy este) "a legöregebb kutyás punk" és családja története elevenedik meg egy külvárosi bevásárlóközpont parkolója környékén. Hősünk errefele csövezik, apja ugyanitt egy kisvendéglőt vezet, testvére pedig egy matracboltban eladó, míg ki nem rúgják.

Benoit Poelvoorde a Le grand soir című filmben

Az egész film az ő megőrülésükről szól, arról, ahogy szépen lassan teljesen elvesztik a fonalat, és még a normális életről papoló báty is részegen ugrál a matracokon. A rendkívül vicces jelenetek sorában az az érdekes, hogy egy idő után valahogy mégis átsüt a bohóckodáson ezeknek az embereknek a szomorú sorsa, és így a film a jólnevelt, kicsinyes, kispolgári életforma kritikájává válik, és a nyolcórás munka és a vásárlás párosába kényszerített élet értelmetlenségére mutat rá.

Albert Dupontel a Le grand soir című filmben

Ám az igazi show a vetítés után kezdődött, amikor a nagydarab, joviális Kervern ígéretéhez híven visszament a színpadra a tapsot vezényelni, majd mikor letelt a hat perc, lelkesedésében az óráját behajította a közönség közé. Beszéde végén az Un Certain Regard-szekció zsűrielnökéhez, Tim Rothhoz fordult, akinek először elmondta, hogy nagy érdeklődéssel kíséri figyelemmel különleges munkáját, majd a filmjüknek járó díjra térve jelezte neki, hogy tudja, hogy hol lakik, ki a felesége és kik a gyerekei. A többiek közé visszatérve sem sokáig bírt nyugton maradni a folytatódó ováció közepette, és félmeztelenre vetkőzve, a székekre ugorva tombolt tovább. A lépcsőkön való vonulás alatt pedig, miközben színészei a fotósoknak pózoltak, mögéjük állva mutatta középső ujját a világnak.

A Le grand soir alkotói a pulpitust is szédszedték a cannes-i sajtótájékoztató előtt

És hát végül a filmje is egy ilyen normalitásnak mutatott fityiszként értelmezhető, hiszen a két hős végül egy szociális forradalmat akar rendezni, de hiába reklámozzák mindenfele az eseményt, este a parkolóban rajtuk kívül senki sem jelenik meg. Így hát jobb híján a különböző láncok betűiből egy közeli domboldalra (nyilván a híres Hollywood-feliratot imitálva) kirakják, hogy "we are not dead" (nem vagyunk holtak).

Egzisztencialista művészfilmet akart csinálni a Moszkva tér rendezője, de csak a kliséket sikerült átmentenie a hatvanas évekből. Negyedik nagyjátékfilmjében egy néma asszony őgyeleg kótyagosan előbb Budapesten, majd Isztambulban.

Az Alkonyat-szériából ismert Robert Pattinson képes sokoldalú figurát alakítani az amúgy meglehetősen unalmas Bel Ami című filmben. Mike Leigh pedig berlini pletykák szerint kétszer is megnézte a magasan kritikuskedvenc Tabut. Célegyenesben a Berlinale.

Nem sok köze van a hatvanas évek szexbombájához a zseniális színész, Billy Bob Thornton harmadik rendezésének, leszámítva, hogy a Jayne Mansfield's Car történetének helyszínéül szolgáló kisvárosban kiállítják a színésznő halálát okozó autóroncsot. Két őrült, háborús traumák által sújtott család találkozása és a generációs konfliktusok kitárgyalása egy egyszerre komoly és vicces, ironikus filmben. Egy újabb különleges mozi a Berlinálé elképesztő idei versenyprogramjában.

Minden idők legjobb berlini versenyprogramja? - kérdezgetjük egyre gyakrabban egymástól, mikor időnként fél óráig vitatkozunk hevesen egy-egy filmről Berlin fagyos utcáin. Bár remekműből még alig egy-kettő akadt, a középmezőnyben sok erős, felkavaró alkotás található, amelyek legnagyobb erénye, hogy ellentmondásosságuk miatt rengeteg kérdést vetnek fel, vitákat gerjesztenek, és rendszeresen bizonytalanságban tartanak. És hát menthetetlenül beleszerettem Nina Hossba.

Mindent elmond az idei Berlinale sikeréről, hogy állítólag az online jegyvásárlás öt percig élt, ennyi idő alatt fogyott el az összes elővételben megvehető jegy - kb. háromszázezer. Azóta pedig a Potsdamer Platzon található bevásárlóközpontban, a Berlinale jegyiroda előtt hálózsákban alszanak azok, akik az utólag felszabaduló helyekre várva előző este letelepednek a másnap reggeli nyitásra várva.

Andrea Riseborough és Clive Owen a Berlinalén

A fesztivál pedig rendesen meg is hálálja ezt, nem elég, hogy minden napra jut a hidegben fagyoskodók számára egy-egy A-kategóriás sztár, de ők legtöbbször tűrhető filmekben szerepelnek. Ez volt a helyzet Az ember a magasban-nal világraszóló sikert arató James Marsh új filmjével is, amelyben az örökké sármos Clive Owen alakítja az ír terroristák ellen küzdő brit titkosszolgálat egyik tisztjét.

Kémek, ügynökök, besúgók, téglák - a színlelés, a paranoia és a gyanakvás fotogén megtestesítőiként a kettős élet ábrázolásának kedvenc irodalmi és filmes figurái. Az említett Marsh sem gondolhatja ezt másként, a Shadow Dancer-ben (a cím egy titkosszolgálati akció fedőnevéből származik) az ír függetlenségért harcoló IRA-tagok közegébe helyezett történetet dolgozott fel - mérsékelt sikerrel.

A terrorista akciókkal fűszerezett ír függetlenségi harc, alapos mediatizáltsága miatt, egy sokak számára ismert, időben nem túl távoli, de azért a jellegzetes ír akcentus révén kellően egzotikus hátteret kínál mindehhez. Egy az elkövető nő elbizonytalanodása miatt meghiúsuló londoni metrórobbantás ad lehetőséget a brit titkosszolgálat emberének, hogy a biztos életfogytiglan helyett az együttműködést kínálja fel a gyermekét apa nélkül nevelő Colette-nek (Andrea Riseborough), aki amúgy az IRA radikális szárnyát mozgató család tagja.

Clive Owen és Andrea Riseborough a Shadow Dancer című filmben

A sztori különlegessége, hogy az ilyen történetekkel ellentétben pillanatok alatt elsül: nem látjuk a beépülés, a bizalom megszerzésének fázisait (hiszen Colette már eleve családtag), nincsenek látványos akciók, hanem egyből a célegyenesre fordulunk, és a tégla lebukását veszélyeztető gyanakvásra térünk rá. Ez így izgalmas is lehetne, ha a történetnek lenne ezen kívül anyaga, valahová tovább lépne, de sajnos az egész film alatt nagyjából ennyivel kell megelégednünk.

Persze annyi bonyodalom azért akad, hogy a titkosszolgálaton belüli katyvasz miatt Colette-et beszervezője saját főnökei terveivel szembemenve kell megvédje. Az egyik rossz hír az, hogy a "ki a hunyó?" kérdésre a választ kb. 20 perccel a felfedés előtt megsejtjük. A másik, hogy a rendkívül suta, szinte nem létező érzelmi szál egyetlen, hirtelen felbukkanása olyan béna és érthetetlen, hogy még most is azon töröm a fejem, miként maradhatott ez benne. Ráadásul, ha ehhez hozzátesszük, hogy ez utóbbi jelenet egyik résztvevője az amúgy az egész filmben bőven maga alatt teljesítő Clive Owen, akkor érthető a csalódás.

Andrea Riseborough a Shadow Dancer című filmben

Annyi kiderül a Shadow Dancer-ből, hogy James Marsh megfelelő érzékenységgel ellátott, jó rendező, egy a műfajtól megszokottnál visszafogottabb, helyenként függetlennek ható filmet készített, de nem tudott élni a korábbi siker által kínált lehetőségekkel. A legnagyobb gond talán az, hogy sztárszínészét egyáltalán nem tudta kezelni, az ezúttal egyáltalán nem karakteres Clive Owen elveszetten kóvályog, és jobb híján csak jól megszokott gesztusait nyomatja. Azért, ha valaki szereti az utolsó pillanatban megeső váratlan fordulatokat, bevállalhatja a filmet - bár ezúttal még nekem is, aki ebben híresen rossz vagyok, sikerült ezt néhány perccel bekövetkezte előtt kitalálni.

Közönséges helyzetekben vergődő hétköznapi emberek mindennapi gesztusaik, beszédfordulataik és viselkedéseik révén megnyílnak a kamera előtt - végeredményben ez az új román film bombabiztos receptje. A különböző rendezők saját habitusuk szerint variálják ezt évek óta, változó, de szinte mindig magas színvonalon. Adrian Sitaru, a Legjobb szándék (Din dragoste cu cele mai bune intentii) rendezője ennek az új hullámnak inkább a második vonalába tartozik mind a kronológiát, mind a minőséget tekintve.

A harmincöt körüli Alex beijed anyja kórházba szállításának hírére, és azonnal hazautazik a vidéki kisvárosba, hogy segítsen idős szüleinek a helyzet menedzselésében és a minél jobb döntések meghozatalában. A filmet nézve a legfontosabb kérdésnek az tűnik, hogy mire és főleg kire vonatkozik a címben emlegetett legjobb szándék, illetve az eredetiben egy kurrens román szófordulatot megidéző "szeretetből, a legjobb szándékkal".

Az érdekes az, hogy erre a sztori végére érve sem találunk egyértelmű választ, hiszen valójában a kelet-európai szívességek átláthatatlan hálózatáról, a rokoni, ismerősi, diák-tanár, főnök-beosztott, orvos-páciens viszonyok történetén alapuló bonyolult rendszerről van szó. Arról, amelynek köszönhetően az eme hálózatok csomópontjain található személynek, ha az bajba kerül, nagyon sokan akarnak a "legjobb szándékkal" segíteni, még akkor is, ha időnként egymásnak tesznek keresztbe, vagy éppen akadályozzák az illetőt.

A főszereplő a fővárosból hazatérve visszacsöppen ezeknek a kapcsolatoknak a kibogozhatatlan hálójába, és torkig van azzal, hogy nem képes elérni, hogy racionális, szakértelmen, illetékességen (és nem szívélyességen) alapuló döntések szülessenek. Azonban közben nem veszi észre, hogy anyja iránti aggodalmával, a közösségen kívüli  ismerőseinek bevonásával, "szeretetből, legjobb szándékkal" pontosan ugyanazt teszi, mint a többiek. 

Sitaru több filmen áthúzódó innovációja a szó legszorosabb értelmében vett szubjektív kamera szinte állandó alkalmazása. Filmjeiben (a korábbi Sporthorgászat-ban például kizárólag) a kamerát mindig egyik szereplő fejénél helyezi el, és minden eszközzel azon van, hogy azt az illúziót keltse: a kamera révén mi magunk is részesei vagyunk a történetnek. Ráadásul egyetlen jeleneten belül is többször változtatja a szemszöget, vagyis nem állandóan egy szereplő perspektívájából látjuk a történteket, hanem a film során mindegyik fontosabb figura bőrébe belebújunk. Vizuálisan érdekes (bár persze nem forradalmi) megoldás, azonban indokolt csak akkor lehetne, ha a történetben találnánk valami fogódzót arra vonatkozóan, hogy mivel visz közelebb a megértéshez ez a megközelítés, vagy miként járul hozzá egy átfogóbb, komplexebb értelmezés kialakulásához. Sajnos Sitaru ezzel az indoklással adós marad, ráadásul a Legjobb szándék-ban sokszor helyezi semleges, szereplőn kívüli pozícióba a kamerát, így téve végképp inkoherenssé ezt a kifejezőeszközt.

A román filmekben általában az a legjobb, ahogy elkezdődnek - az Ünnepek után kezdőjeleneténél átélhetőbbet nem tudom, láttam-e valaha -, és a Legjobb szándék élettársi civódásról szóló nyitójelenetének keresetlen közvetlensége, fesztelen mindennapisága ugyancsak magával ragadó. Ebben a sztoriban azonban sajnos nem volt benne egy teljes játékfilmnyi anyag, az utolsó félórában már csak a korábban bejárt a köröket futjuk újra és újra. A Legjobb szándék nem szolgál revelációval, de néhány igazán emberi és néhány kedvesen humoros pillanatáért érdemes megnézni - és hát boldog az a filmszakma, amelynek ilyen egy haloványabbra sikerült alkotása.

A sportfilm - minden megszokott kliséje ellenére - megunhatatlanul népszerű zsáner Hollywoodban. Titka egyszerű: a műfaj nem más, mint a férfiak számára is fogyaszthatóvá tett Hamupipőke-történet. A kudarcok után felragyog a siker, rendszerint egy csodabogár edzőzseninek vagy válságon túljutott sportolónak köszönhetően. Most Brad Pitt is belekóstolt a műfajba: baseballütővel, fején sildes sapkával indul harcba az Oscarért. Hiába azonban a nagyágyúkkal teletömött alkotógárda, a Pénzcsináló pontosan ugyanazokba a csapdákba esik bele, mint társai.

Vizuális költészet és filozófia teszi még komplexebbé és rejtelmesebbé Madách monumentális színdarabját Jankovics Marcell nagy ívű adaptációjában - összeállt a korábban már részeiben itt-ott bemutatott nagy mű. Pazar képek, elgondolkodtató interpretációk láthatóak az életmű megkoronázásának szánt alkotásban. De - miként a tragédiában Lucifer szelleme - ott kísért folyamatosan a kérdés: megérte?

Lenyűgöző helyszínek, vörös szemű alvilági csontvázak, kapuőrzőkké vedlett ősi istenek elevenednek meg az utóbbi időszak egyik legmegkapóbb animéjében, a japán Csillaghajszá-ban. A nyugati nézőt is magával ragadó történet sikere abban rejlik, hogy Makoto Shinkai elképesztő könnyedséggel ötvözi különböző civilizációk mitológiáit és a mindennapi élettapasztalatokat - nem véletlenül szokták őt Miyazakihoz hasonlítgatni. Legújabb filmje végeredményben egy távol-keleti köntösbe és hitvilágba öltöztetett Orfeusz történet, amelynek középpontjában a japán animék narratívájának megfelelően egy a mitologikus léptékű történethez csak oldalágon csatlakozó alak, Asuna áll. Magányos életformája miatt a kislány szinte véletlenül keveredik az ősi istenek, az alvilág lakói és a szeretett feleségét a halálból visszahozni szándékozó férfi konfliktusának közepébe.

A filmet minden percében áthagyja a sintoizmus szellemisége, így nem csak a történet, de a képek szintjén is egyenrangúan jelenik meg az emberek, az állatok és a tárgyak világa. Bármerre haladnak hőseink, bármennyire drámai helyzetben legyenek éppen, Shinkai mindig szakít időt arra, hogy megmutasson egy a vízfelszínt éppen felszántó szitakötőt, egy virágba boruló cseresznyefát, egy napfényben felforrósodó sínpárt vagy éppen a felhőkkel borított eget.

Bár Shinkai filmjének fordulatokkal, metaforákkal és életbölcsességekkel teli bonyolult története önmagában is kifejezetten izgalmas, igazi különlegességét a gyönyörű, kulturális és művészeti utalásokkal teli képi világ adja. A japán animátoroktól megszokott féktelen vizuális fantázia valamint a szépség és a borzalom leírhatatlan keverékéből összeálló túl- és alvilági lények mellett a festői gyakorlatot is folytató és így képzőművészeti ismeretekkel is rendelkező Shinkai saját festményein kívül (ég- és felhőábrázolásai közvetlenül onnan származnak), a nyugati festészet ikonikus festőit, Giorgio de Chiricót és Magritte-ot is megidézi.

A Csillaghajsza azonban talán azért igazán fontos alkotás, mert mindezen kifinomult utalások nélkül is tökéletesen élvezhető, hiszen nincs benne másról szó, mint az elmúlás el nem fogadásának egyetemesen emberi, minden kultúrkörben létező fájdalmáról, a veszteség feldolgozásának lehetetlenségéről.

- - - - - - - - - - -

A Csillaghajsza című filmet szombat este még meg lehet tekinteni az Anilogue fesztiválon.