[origo] filmklub> !ALROVAT_NEVE

Michael Fassbender nevét még csak az elszánt filmrajongók ismerik, de Hollywoodban már mindenki őt akarja. Röpke három év alatt az ír-német származású színész drámákban, akciófilmekben, képregényadaptációban és romantikus hősként is bizonyított, így minden jel arra mutat, hogy ő a legerősebb trónkövetelő az olyan ötvenessé deresedett hollywoodi bálványok helyére, mint Brad Pitt, Johnny Depp vagy George Clooney.

Vége a nyárnak, vége a szuperhősök, földönkívüliek és képregényfigurák uralmának a moziban. Jöhetnek a díjesélyes drámák, keserédes tragikomédiák és fesztiválkedvenc művészfilmek. Összefoglaltuk, hogy a februári Oscar-díj-kiosztóig mire és kire figyel majd a filmvilág, és idejekorán megkezdjük az esélylatolgatást George Clooney, Meryl Streep, Brad Pitt, Clint Eastwood és Steven Spielberg újdonságaival kapcsolatban.

Öt éve, a Fél Nelsonban figyeltünk fel Ryan Goslingra, de a harmincéves színész azóta is következetesen csak jó filmekben szerepel, idén ősszel háromban is. Közben pedig mindent megtesz, hogy a világ legmenőbb emberének is tartsuk. A Blue Valentine, az Őrült, dilis szerelem és leginkább a Drive örömére itt az ideje, hogy felsoroljunk huszonöt érvet, amiért imádni kell ezt a srácot.

Hollywoodi színésznők tömkelege ürítené ki azonnal a naptárját, ha kapna egy hívást Almodóvartól, de ő csak spanyol asszonyokat ajándékoz meg azzal, hogy a filmtörténet istennői közé emeli őket. Kábítós apácák, jó útra tért örömlányok, nővé operált férfiak és anyatigrisek férnek meg békésen egymás mellett az egyenletesen magas színvonalú filmográfiában. Új filmje, a héten bemutatott A bőr, amelyben élek apropóján áttekintjük kedvenc múzsáit Penélope Cruztól Elena Anayáig.

Banderas és Almodóvar újra együtt! Plusz tigrisszerkós szatír, szúnyogálló mesterséges bőr és fogvatartott bombanő - vajon lehet nem szeretni A bőr, amelyben éleket? Kritikusunk utálja magát érte, de neki odaadó Almodóvar-rajongóként sem sikerült.

Az Ujj-függő rendezője, Mike Mills, a Becstelen brigantyk tökös francia hősnője, Mélanie Laurent és a Trainspotting óta folyamatosan izgalmas szerepválasztásokkal előálló Ewan McGregor a Filmklub nagy kedvencei közé tartoznak, így nem csoda, hogy nem vártunk az örökkévalóságig a Beginners magyar bemutatójára, hanem az első adandó alkalommal lecsaptunk rá egy nyugat-európai moziban.

A dán fenegyereket nevezték már zseninek, bolondnak, provokatőrnek és legutóbbi sajnálatos öngólja után nácinak is. Ellentmondásos egyéniségéből adódóan, filmjeit félreértelmezve, gyakran nőgyülőlőnek is bélyegzik, mégis rengeteg színésznőnek az álma, hogy vele dolgozhasson. Új sorozatunkban kultrendezők legemlékezetesebb múzsáit vesszük sorba: Von Trier kamerája előtt hollywoodi szupersztárok és egy izlandi poplegenda is szenvedtek eleget, de végül megérte, mert agyondicsérték színészi alakításaikat.

Húsz évvel ezelőtt két unatkozó háziasszony száguldott végig Amerikán, és móresre tanított minden hímsovinisztát. Thelma és Louise akaratlanul váltak feminista hősnőkké, és törvényen kívüli ámokfutásuk szükségszerűen bukásra volt ítélve. Addig viszont jól érezték magukat, és velük együtt a nézők is. Két évtized távlatából Ridley Scott filmjének még mindig nincs párja sem a feminista road movie alműfajában, sem a nők barátságának ábrázolásában. Visszatekintünk, mi lett a szereplőkkel, az ideológiával és a filmtörténeti örökséggel.

Négy filmmel jelentkezik idén a friss Oscar-díjas Natalie Portman, de még messze nem untuk meg. Lassan két évtizede a csúcson van, pedig még mindig csak 30 éves - épp június 9-én, csütörtökön. Születésnapját azzal ünnepeljük, hogy összegyűjtöttünk 30 okot, amiért imádnivaló. Nem volt nehéz, hiszen bérgyilkostanonc gyereklányként, vadul rappelve, eszét vesztő parabalerinaként és szemérmes sztriptíztáncosnőként is elbűvölő.

Nicolas Sarkozy nemrég még legesélyesebbnek tartott kihívójának szaftos botránya olyannyira lekötötte a francia közvéleményt a cannes-i filmfesztivál alatt, hogy szinte meg is feledkeztek a regnáló elnök szappanoperába illő magánéleti fordulatairól. Pedig nagy hír volt a hivatalos program bejelentésekor, hogy Carla Bruni színésznői jelenését Woody Allen fesztiválnyitó filmjében (Midnight in Paris) csak pár nappal követi majd - szintén versenyen kívül - a Sarkozy politikai diadalmenetét fikciósító, botrányfilm-gyanús La conquete. Soha nem került megerősítésre, de azt suttogták, hogy a First Lady végül pont e film bemutatása ellen tiltakozva mondott le a cannes-i nyitóestén való pávázás lehetőségéről.

La conquete | Denis Podalydes és Florence Pernel

Kár volt a hűhóért, a La conquete nagyon távol áll attól, hogy botrányfilmnek nevezhessük, sőt még Sarkozy imidzsépítő csapatának sem fog sok fejfájást okozni. Egy pár nagyon fentről jövő kertitörpézés és seggdugaszozáson kívül semmi sértőt vagy meglepőt nem tartalmaz az elnök felemelkedéséről szóló politikai dráma. A 2002 és 2007 közti francia belpolitikai eseményeket izgalmas szappanoperaként tálaló film talán direkt nemzetközi igényekhez lett igazítva, mert nem hiszem, hogy egy franciának bármi újat tudna mondani. Külföldiként azonban kifejezetten izgalmas és szórakoztató és sokkal inkább tűnik mindenki számára befogadható közönségfilmnek, mintsem művészi ambíciókkal bíró leleplezésnek.

Xavier Durringer ambíciója bevallottan az volt, hogy A királynő (vagy még inkább a moziban nem forgalmazott tévés előd-, illetve utódfilm, a The Deal és a The Special Relationship), a W. és az Il Divo - A megfoghatatlan nyomdokaiba lépve vájkáljon a közelmúlt eseményeiben. A királynő, a The Deal és a W. specialitása is az volt, hogy még hivatalban lévő elnökökről szólt, a La conquete így csak Franciaországban számít forradalminak koncepciójával. Oliver Stone Bush-filmje különösebben nem méltó említésre, de a brit példaképek és a szintén említett Il Divo vagy a nem valós politikusokról szóló, de bravúros Egy kis gubanc azonban minden erőlködés nélkül tudtak a jelenre is reflektálni.

La conquete | Bernard Le Coq és Denis Podalydes

A Sarkozy-film erre nem igazán képes, mert nem ás elég mélyre az elnök személyiségében, csak elmeséli szépen a megválasztása előtti politikai és magánéleti körülményeket. Denis Podalydes jó választás a szerepre, ám nem kap elég feladatot; bizarr módon az igazi Sarkozy még mindig érdekesebbnek tűnik, mint a vásznon látható. A Chirac bőrébe bújó Bernard Le Coq-nak jutnak a komikus pillanatok, az ő jeleneteit viszont gyakran lenyúlja a feleségét megformáló Michele Moretti.  A La conquete-nek megvan az esélye rá, hogy nagy közönségsiker legyen akár nemzetközileg is, de a jövő évi elnökválasztásba esélye sem lesz beleszólni, hiszen a jelenlegi helyzetben a valóság sokkal izgalmasabb és botrányosabb, mint a mozi.