[origo] filmklub> !ALROVAT_NEVE

A Shame - A szégyentelen nem tökéletes film, de olyan ereje van, hogy képes kibillenteni a nézőt a nyugalmából, görcsbe rántja a gyomrát és földbe döngöli. Egyszerre préseli össze a lelket és a testet, úgyhogy felemelőnek semmiképp sem nevezhető, viszont olyan nagy élmény, amilyet moziban nagyon-nagyon ritkán él át az ember.

Egzisztencialista művészfilmet akart csinálni a Moszkva tér rendezője, de csak a kliséket sikerült átmentenie a hatvanas évekből. Negyedik nagyjátékfilmjében egy néma asszony őgyeleg kótyagosan előbb Budapesten, majd Isztambulban.

Hibátlanul elkészített mestermunka az Utódok. A székbe nem szögez bele, végigzokogni túlzás lenne, sosem hallott igazságokat sem kínál, de valahogy mégis több, mint az a két óra, amit eltöltünk vele.

Amikor ősszel kijött az Egy hét Marilynnel előzetese, majdnem biztos voltam benne, hogy nem fog működni a film. Hiába kiváló színésznő Michelle Williams, egyszerűen nem jöhet ki jól abból, hogy egy olyan ikonikus figurát formál meg, akinek minden vonását, minden gesztusát ismerjük. Azt hittem, csak arra fogunk gondolni végig, hogy ez itt mégsem Marilyn. Aztán beültem a filmre, aminek a nyitójelenetében Marilyn Monroe (mármint Williams) énekel és táncol a vásznon, és rögtön beszippantott. Nem volt kérdés, hogy ez itt Marilyn.

Michelle Williams az Egy hét Marilynnel-ben

Simon Curtis rendező nagyon ügyes cselhez folyamodott: nemcsak Williams színészi kvalitásaira, a gondos sminkesekre és a kosztümösökre bízta a filmcsillag feltámasztását, hanem a főhősre, Colin Clarkra (Eddie Redmayne). A huszonéves fiú ott ül a moziban, elragadtatástól sugárzó tekintettel és fülig érő vigyorral néz fel a vászonra, szemeiben csillagok gyúlnak, szabálytalan arca gyönyörűvé változik. Hogyne hinnénk el, hogy Marilyn varázsolta el? Mi pedig az első pillanattól az utolsóig ennek az ártatlan, szerelmes fiúnak a szemén keresztül látjuk a filmcsillagot. (A magyar címből épp a lényeg hiányzik: hogy Colin a mesélő, ugyanis az ő önéletrajzi könyvén alapul a film.)

Michelle Williams és Eddie Redmayne az Egy hét Marilynnel-ben

Colinnak minden vágya, hogy a filmszakmában dolgozzon, ezért apja kapcsolatait kihasználva bekönyörgi magát lótifutinak Laurence Olivier A herceg és a kóristalány című, Monroe főszereplésével készülő filmjének a forgatására. Tudjuk, hogy ez a fiú egy hét alatt többet tanul majd az életről, mint máskor évek alatt, de szerencsére a filmet nem erre az evidenciára futtatják ki. Ehelyett tényleg azt kapjuk, amit a cím ígér: csupán egy hét boldogságának és boldogtalanságának krónikáját. Hangsúly az utóbbin.

Eddie Redmayne és Kenneth Branagh az Egy hét Marilynnel-ben

A film attól igazán megkapó, hogy mindhárom főhős fájdalmát érzékenyen, empátiával ábrázolja. Colin reménytelen szerelme a legevidensebb, törik az ifjú szív ripityára, de ez így helyes, ahogy azt az egyébként teljesen jelentéktelen Emma Watson meg is jegyzi az egyik jelenetben. De olyan pillanata sincs a filmnek, amikor ne értenénk meg Marilynt, az önbizalom-hiányos, folyton az elhagyatástól rettegő dívát. Önzésén, szeszélyén néha lehet nevetni, de végig neki szurkolunk, hátha átírhatjuk a történelmet. És itt van még Kenneth Branagh élvezetes alakításában Olivier, aki a film befejezésénél csak egyet szeretne jobban: ha megint fiatal lehetne.

Ebben a filmben még a hervadó sztár is szívbemarkoló, mert minden képkockán érződik, hogy Colin Clark és Simon Curtis feltétel nélkül szeretik nemcsak Marilynt, hanem ezt az egész nárcisztikus cirkuszt, amit mozinak neveznek. Szeretjük mi is.

Hónapokon át felfokozott izgalommal vártuk a Young Adultot, a Juno és az Egek ura rendezőjének új filmjét, amelyben Charlize Theron egy elviselhetetlen nőszemélyt játszik. A film már kapott egy remek magyar címet is (Pszichoszingli), amikor a forgalmazó úgy döntött, hogy mégsem mutatja be itthon. Most végre megnéztük a Berlinalén.

Végre olyan film készült az Üvöltő szelekből, amiben a nyers ösztönök irányítanak, és érezzük az angol parasztok izzadtságszagát. Nagy kár, hogy menet közben kifogyott a szufla, így Andrea Arnold csak egy fél jó filmet csinált.

A Beszélnünk kell Kevinről félelmetes film, mert az anyasággal kapcsolatos legnagyobb tabukat piszkálja meg érzékenyen és hatásosan. A főszerepet játszó Tilda Swinton megint zseniális.

Steven Spielberg lankadatlanul rendez, de tevékenységét már régóta nem kísérik remekművek. Most a Hadak útjánban gondolt egy merészet, és egy lovat tett meg főszereplőnek. Könnyű lenne ezt a filmet a porig alázni, de az annyira lenne elegáns, mint ha berontanánk egy óvodába, és azt kiabálnánk, hogy nincs is Mikulás.

Amilyen érthetetlen a cím (jp.co.de), olyan összefüggéstelen és zavaros a film egésze. Fancsikai Péter első filmjéből ugyan süt a tehetség, de hogy mit kezdjen vele, azt egyelőre ő maga sem tudja.

A Mamma Mia!-t rendező Phyllida Lloyd a most is zseniális Meryl Streep közreműködésével egy nagyon női, megható, ám kissé szétszórt és felszínes életrajzi filmet csinált a Vasladyről. Nem érdekelték őket a vitatott politikai döntések, a 20. század brit konfliktusai, a szamárlétra, amin Anglia első és eddig egyedüli női miniszterelnökének meg kellett másznia. Helyette egy zavarodott öregasszony gyászára és hallucinációira koncentráltak.