David Lynch a hajzselékről és az élet értelméről

Az október második felében megrendezett londoni filmfesztivál az éves mozitermés legjobbjainak bemutatásán kívül azzal a különleges csemegével is kedveskedett a filmrajongóknak, hogy közönségtalálkozón lehetett faggatni korunk szinte egyetlen megzabolázhatatlan amerikai rendezőjét, David Lynchet. A brit közönség kérdései a kellemesen kattant és az "ideje végre tisztázni" típusúak között ingáztak, a legérdekesebbekből válogattunk, de előre leszögezendő, hogy az INLAND EMPIRE-re most sem kapunk magyarázatot.

David Lynch

- Mr. Lynch, mi az élet értelme?

- Ez igen! Kemény kezdés. Az élet értelme a teljesség. A mindenség, ami nagyobb a legnagyobbnál, kisebb a legkisebbnél - teljesség. Az emberi lény különös potenciállal rendelkezik; a felvilágosodás, az átszellemülés, a felszabadulás és a megváltás lehetőségével. Minden emberi lényben benne rejlik a tudat végtelen óceánja, ami egy örök dolog, és az embernek megvan a lehetősége, hogy kihasználja, felfedezze ezt a területet, magáévá tegye, birtokolja - ez az élet értelme, megismerésének kulcsa pedig maga a létezésünk.

- Ezzel az én kérdésemre is válaszolt.

- Ezzel mindenkinek minden kérdésére válaszoltam. (Nagy nevetés, taps.)

- Két dologra lennék kíváncsi: egyrészt, hogy még mindig kedveli-e a Rammstein zenéjét, fogja-e még használni filmekben, másrészt pedig aggasztják-e a fejéből megszülető képek?

- Nem mondhatnám, hogy aggasztanak. Az ötletek olyan gondolatok, amelyek jönnek-mennek, néha beleszeretek egybe, leginkább amiatt, mert kiválóan le lehet fordítani a mozi nyelvére. Mindenkinek vannak rémisztő gondolatai is...

- Miért mosolygunk mindig, amikor rémisztő gondolatok jutnak az eszünkbe?

- Mert a rémisztő gondolatok csibészek, és teljesen természetes, hogy néha mindenkinél előbújnak. Ami pedig a Rammsteint illeti, az Útvesztőben óta nem nagyon használtam, de tudom, hogy sokakat megnyugtat a Rammstein zenéje, olyasmi, mint a meditáció.

- Évek óta többször olvastam, hogy felélesztené a Radírfej után dugába dőlt projektjét, a Ronnie Rocket-et. Mi lett ezzel a filmmel, leforgatja valaha is?

- Igen, Ronnie Rocket: A létezés különös erőinek abszurd rejtélye lesz a címe. Szinte minden filmem után visszatértem ehhez az ötlethez, de valami még hiányzik hozzá, és még nem jöttem rá, hogy mi az. De nem adom fel, imádom Ronnie-t, és egy nap látni fogjátok.

- Amikor beleveti magát a kreatív írás folyamatába, az menekülést jelent az élet problémái elől vagy segít megoldani azokat? (a kérdező egy tízévesforma, félelmetes kisgyerek, Radírfej-es pólóban - a szerk.)

- Egyik sem. Imádom az ötleteket,... imádom a pólódat, és amikor beleszeretek egy ötletembe, alig várom, hogy megvalósíthassam. Mielőtt elkezdtem meditálni, tele voltam frusztrációval, idegességgel és félelmekkel, sőt, néha egyenesen depresszióba süllyedtem. Rájöttem, hogy sok művész direkt visszatartja ezeket az érzéseket, hogy az alkotásba fektesse be azokat. Pedig minden negatív érzés megakasztja a kreatív folyamatot, az ötletek szárnyalását. Én csak a transzcendentális meditáció segítségével tudom az ötleteket pozitív energiává, boldogsággá alakítani, amelyek felnagyítják azokat és utána konkrétan fel is használhatók. A folyamat következtében a negatív energiák elillannak, és akkor tudsz igazán a munkára koncentrálni és élvezni is azt.

- Ezek szerint a művészetét elsősorban a tudatalattija inspirálja?

- Nem. A tudatalatti semmiféle inspirációt nem ad, hiszen tudat alatti. Az ötletek a tudatunkba hatolnak be (nyilván a tudatalattiban bugyborékolnak egy ideig), bumm!, már ott is van, ezért ábrázolják felvillanó villanykörtével az ötleteket a képregényekben. Az ilyen megvilágosodás alkalmával azonnal le kell írni az ötletet, nehogy elfelejtsük.

David Lynch az INLAND EMPIRE forgatásán

- Először is hadd köszönjem meg mindannyiunk nevében a filmjeit! (Vastaps.) Két kérdésem lenne, az első: fog-e még valaha sci-fit rendezni?

- Nem.

- Jó, a másik pedig: pár éve azt olvastam egy interjúban, hogy kritizálta azokat, akik a filmjei megoldására kérdeztek rá...

- Nem kritizáltam őket...

- De azt mondta, hogy miért lenne értelme/megoldása a filmjeinek, ha egyszer az életnek sincsen. Kitart ezen álláspont mellett?

- Azt állítom most is, hogy a film, azaz a kép és a hang együttes előrehaladása az időben közvetíthet konkrét üzeneteket, illetve absztrakt üzeneteket. Gyönyörű absztrakciókat közvetíthet, melyeket nehéz szavakba önteni, az élet is ilyen, valóban. Ez a szépsége az egésznek. És amikor befejezek egy filmet és minden klappol a legapróbb részletekig, akkor végül sikerült egy ötletet a film nyelvén átadnom. No, és ebben a stádiumban ha valaki arra kér, hogy fordítsam vissza a szavak nyelvére, az szívfájdító. És felesleges.

- Mitől áll így a haja? Mit használ rá?

- Amikor jól van levágva, akkor magától beáll. Most ebben a pillanatban L'Oréal spray-vel van belőve. (Óriási taps, nevetés.) És ezt a L'Oréal sprayt egyébként Izraelben vettem.

- Az imént bejátszották a Mulholland Drive-ból azt a jelenetet, ami számomra a filmtörténelem egyik legfélelmetesebb jelenete. Arra gondoltam, van-e valami a világon, amitől ön fél?

- Mi az hogy! A tudatlanságtól és a negatív kisugárzástól. Olyan világban élünk, hogy egy nagy, dühös negatív felhő van felettünk, amelyet az egyének összefogás nélkül nem tudnak elpusztítani. A béke nem csak a háború hiánya, hanem a negatív kisugárzásé is.

Onozó Róbert