Gaspard Ulliel: A kannibalizmust nehezemre esett megérteni

A huszonkét éves francia színész hazájában már számos filmben játszott, de a fiatal Hannibal Lecter szerepére éppen azért választották, mert a világ számára még ismeretlen fiúnak talán jobban elhiszi a néző, hogy szabadidejében emberek arcát rágja le. Az [origo] filmklub tudósítója a Hannibal ébredése című film prágai bemutatóján beszélgetett a fiatal művésszel, aki elárulta, hogy mi mindent csent el Anthony Hopkins Hannibaljától, bevallotta, hogy egyelőre még fél rendezni, és azt sem rejtette véka alá, hogy nem volt könnyű egy kannibállal azonosulni.

- Franciaországban már sok filmben játszottál, a Hosszú jegyesség pedig nemzetközi szinten is ismert, de mégis a Hannibal ébredése az első nagy hollywoodi munkád. Milyen érzés volt, amikor felkértek a szerepre?

- Annyira nem is amerikai ez a film, legalábbis nem olyan, mint egy nagy stúdiófilm. A stáb nagy része angol volt, Prágában forgattunk, a producer pedig olasz, tehát inkább európai, annak ellenére, hogy a pénz Amerikából jött. Amikor elfogadtam a szerepet, tudatában voltam, hogy egy nagy franchise-ba lépek be. Mivel ez egy Amerikában nagyon népszerű, emblematikus figura, egy kicsit meg voltam ijedve, mert tudtam, hogy az emberek különféle elvárásokkal közelednek majd hozzá. Nem könnyű feladat egy létező film előzményét elkészíteni. Tudtam, hogy lesznek majd kritikusaim, de vonzott a lehetőség, hogy egy angol nyelvű filmben dolgozhatom egy ilyen összetett és mély figura megformálásán. Az is mellette szólt, hogy Peter Webberrel dolgozhatom, akinek az első filmje, a Leány gyöngy fülbevalóval teljesen elvarázsolt, illetve Dino De Laurentiisszel, aki egy élő legenda. Hülyeség lett volna visszautasítani. A Peterrel folytatott próbafelvételek során világossá vált, hogy pontosan tudja, mit akar, és lelkes a projekttel kapcsolatban. Ez fontos volt számomra, mert éreztem, hogy megbízhatom benne, és hogy végig támogatni fog.

- Tanulmányoztad Anthony Hopkins alakítását a Bárányok hallgatnak-ban?

- Igen, Peterrel sokat beszéltünk az "Anthony Hopkins-ügyről", bár mindketten úgy gondoltuk, hogy ez egy teljesen más film. A figura itt természetesen sokkal fiatalabb, még nem gyilkolt és nem került börtönbe, úgyhogy szabadon alakítgathattam. Tudtam, hogy az emberek keresni fogják a hasonlóságokat Anthony Hopkinsszal, úgyhogy megpróbáltam pár apróságot elcsenni az alakításaiból, amiket hozzáadtam a saját receptemhez.

- Tudnál példát mondani erre?

- Főleg a Bárányok hallgatnak-ot tanulmányoztam, amelyben feltűnő, hogy Hopkins milyen erőteljes testbeszédet alkalmaz, pontosan meghatározott gesztusokkal, még a szemmozgások, a pislantások is fontosak. Mindig nagyon nyugodt, és ez a mozdulatlanság is nagyon ijesztő tud lenni. Ezeket a részleteket próbáltam megemészteni és beemelni a figurámba.

Gaspard Ulliel mint Hannibal a filmben

- A film szerinted választ ad arra a kérdésre, hogy miért válik pszichopata gyilkossá a figura?

- Ez ingoványos talaj. Természetesen sejtjük, hogy a figura nagyon durva dolgokon ment keresztül fiatalkorában, amelyek a későbbi cselekedeteihez és a gyilkolási mániájához vezethettek, de szerintem Thomas Harris (a Hannibal-sorozat írója - a szerk.) nem próbált igazolást találni a tetteire. Nem ez a lényeg, a film arról szól, hogy hogyan változott azzá, amivé, és nem arról, hogy miért. Én személyesen nem találkoztam Harrisszel, de eljuttatott hozzám egy kézírásos utasítást arra vonatkozóan, hogy hogyan kell megformálni a figurát. Nem mondhatom el, hogy mi állt benne, de a forgatás során jó volt néha titokban elővenni és elolvasni. Amikor készültem a szerepre, olvastam valahol, hogy bizonyos tudósok úgy vélik, vannak olyan gének, amelyek hajlamosítják az embert arra, hogy gyilkos váljon belőle. Vannak olyan emberek, akik magasabb adrenalinszükséglettel születnek. Persze ez trükkös dolog, mert sokféle módon emelhető az adrenalinszint, például mondjuk repülőgép-vezetéssel, ugyanakkor ezt az érvet ténylegesen szokták használni a bírósági tárgyalások során a gyilkosok védelmében. Lehet, hogy Hannibalnak is magasabb az adrenalinszükséglete, de emellett a sztorinak sok eleme szolgálhat magyarázatként, fontos például Hannibal kapcsolata Lady Murasakival, amely sok későbbi gyilkosság gyökere lehet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Thomas Harris szociopataként írta le a figurát, azaz olyan emberként, aki nem tesz különbséget jó és rossz között.

Lady Murasaki (Gong Li) vívni tanítja Hannibalt (Gaspard Ulliel)

Az egyetlen dolog, amit nehezemre esett megérteni, a kannibalizmus volt. Próbáltam rájönni, hogy hogy történhet meg az, hogy valaki beleharap egy másik ember arcába. Azt értem, hogy ha valaki ezt egyszer megteszi, akkor folytatja, mert az emberevés egyfajta függőséggé válhat, az emberhús állítólag több endomorfint szabadít fel abban, aki megeszi, mint az állathús, tehát szinte drogként hat. De hogy legelőször miért fogja magát és harap bele a másikba...? Ez aggasztott egy picit, mert szerintem fontos, hogy az ember teljesen megértse a figurát, akit játszik. Persze magyarázhatjuk azzal, hogy mivel a húgát megették, ő is ugyanezt akarja tenni másokkal, de szerintem ez túl egyszerű válasz lenne.

- Milyen volt angolul dolgozni?

- Ez volt az eddigi legnagyobb szerepem, amelyben angolul játszottam, de nem ez volt a legelső, dolgoztam két évvel ezelőtt Peter Greenaway filmjében, a Tulse Luper bőröndjei-ben, amit aztán nem mutattak be, de ott csak tizenöt napot forgattam, itt pedig ötvenet. Ijesztő volt, és nagy kihívást jelentett, mert idegen nyelven másképp kell dolgozni, mint az ember anyanyelvén. Egy teljes hónapig gyakoroltam egy kiejtéstanárral. De aznap, amikor megérkezel a forgatásra, távolságot kell teremtened a nyelvóráktól, el kell felejtened, ami a fejedben van, hogy a mondatok természetesen hangozzanak a szádból. Amikor az anyanyelvemen dolgozom, ez nem merül fel, és ez eleinte nagyon fárasztó is volt, pluszmunkát jelentett.

- Ha jól tudom, rendezést tanultál, és eredetileg rendező akartál lenni. Ez még mindig szerepel a terveid közt?

- Nagyon fiatalon kezdtem színészként dolgozni, úgy tizenkét éves lehettem, amikor elkezdtem tévéfilmekben apró szerepeket játszani. Teljesen véletlenül keveredtem bele, és nagyon élveztem, úgyhogy folytattam, és fokozatosan egyre nagyobb szerepeket kaptam. Az első dolog, ami megragadott a forgatáson, a rendező volt, az, hogy valaki megvalósítja a saját filmjét. 15-16 éves korom körül döntöttem úgy, hogy megmaradok ezen a pályán, ezért a középiskola után filmszakra mentem. Azt gondoltam, hogy folytatom a színészkedést, és egy szép napon majd megrendezem a filmemet. De ahogy tovább dolgoztam ebben az iparban, rájöttem, hogy milyen nehéz filmet rendezni. Elképesztő meló. Előfordulhat, hogy három évet rászánsz az életedből egy filmre, ami csak egy hónapot ér meg a mozikban.

Peter Webber, a Hannibal ébredése rendezője és Gaspard Ulliel Prágában

A rendezőnek a saját alkotásához fűződő viszonya teljesen más, mint egy íróé vagy egy festőé. Amikor az író könyvet ír, látja, hogyan gyarapodik a munkája: ha írt egy oldalt, van egy oldala. Ha festesz, és húzol egy ecsetvonást a vásznon, látod, hogy ott van, meg is érintheted. A filmnél viszont semmi sem konkrét, minden absztrakt. Nagyon erősnek és motiváltnak kell lenned, és én úgy érzem, hogy erre még nem igazán készültem fel. Ráadásul minél többen ismerik az embert, annál nehezebb megcsinálnia a filmjét, mert annál nagyobbak az elvárások a közönség felől. Franciaországban a színészi alakításaimról ismernek az emberek, ezért szerintem nem úgy ítélnének meg, mint bármelyik új, elsőfilmes rendezőt. Szóval egyelőre nincs meg elég önbizalmam, de remélem, egy nap elég bátor leszek hozzá, hogy megcsináljam a filmemet.

Bujdosó Bori