Kirsti Stubo: Mindenkinek vannak hisztis pillanatai

Kirsti Stubo az Ópium című filmben penészfehér arcú, kétségbeesett tekintetű hősnő volt, aki orvosának könyörgött agya kivágásáért, most viszont piros kabátkában, fülig érő vigyorral érkezik a norvég nagykövetségre, a film bemutatója alkalmából szervezett állófogadásra. Szívélyesen, de skandináv távolságtartással válaszolgat a kérdéseimre. Aki még nem látta a filmben, talán el se hinné, milyen elsöprő a vásznon ez az "elmebeteg nő".

Kirsti Stubo Budapesten

- Magyarországon a nézők még nem igazán ismerik az arcodat. Mondanál pár szót a korábbi munkáidról?

- Eddig elsősorban a Norvég színházban dolgoztam, tévében és moziban még nem sokat szerepeltem. Csak egy mozifilmben játszottam, egy 2000-es norvég alkotásban. Szász Jánost 2004-ben ismertem meg, amikor Grusét játszottam Brecht A kaukázusi krétakörcímű darabjában, amelyet ő rendezett.

- Szász János egyből neked ajánlotta Gizella szerepét a filmben, vagy több jelöltje is volt?

- Ezt inkább tőle kéne megkérdezni, én annyit tudok, hogy odaadta nekem a forgatókönyvet, és elhívott a tesztfelvételre. Nagyon tetszett a forgatókönyv, Gizella szerepét izgalmasnak találtam, és nagyon örültem, hogy megint Jánossal dolgozhatok, mert a korábbi két hónapos színházi munka fantasztikusan jó volt vele.

- Milyen volt egy nemzetközi, soknyelvű projektben részt venni?

- Bevallom, mielőtt elkezdtük, nehezebb feladatnak képzeltem, hogy angolul kell majd beszélni, mint amilyen végül is volt. A norvég nyelven belül nagyon sok különböző dialektus létezik, és számomra nehezebb egy másik norvég nyelvjárásban beszélni, mint angolul. Nem tudom, pontosan miért van ez, talán, mert a norvég túlságosan is közel áll hozzám. Gizella figurája pedig hatalmas kihívás volt, de mégis teljes biztonságban éreztem magam az egész projekt alatt. Megbíztam Jánosban és Ulrichban is (Ulrich Thomsen, az Ópium férfi főszereplője - a szerk.), és mindenki nagyon segítőkész volt körülöttem. Nem féltem megszólalni, annak ellenére, hogy tudom, hogy nem tökéletes az angolom.

Kirsti Stubo az Ópium című filmben

- A forgatás során mindenki angolul beszélt?

- Nem, én Ulrichhoz norvégul beszéltem, ő pedig hozzám dánul, mert a két nyelv hasonlít annyira, hogy megértettük egymást, Jánossal pedig angolul. És velem volt még Csilla is, aki a magyar tolmácsom volt. Néha belezavarodtam a soknyelvűségbe, de időnként még jól is jött, hogy nem értettem mindent, ami körülöttem magyarul elhangzott, így jobban tudtam a saját feladatomra koncentrálni.

- Amikor készültél a szerepre, megismerkedtél Csáth Géza műveivel, vagy csak a forgatókönyvre hagyatkoztál?

- Norvégul nem jelent meg tőle semmi, bár a naplója elérhető angolul, de azt nem olvastam. Viszont van egy barátnőm, Dobos Éva, aki János tolmácsa Norvégiában, ő jól ismeri Csáth Géza műveit, és órákon át mesélt nekem az írásairól, Klein Gizella naplójáról és a vallásról alkotott elképzeléseiről. Próbáltam megérteni Gizella gondolatait, ami nem mindig volt könnyű, úgyhogy inkább az intuíciómra és a képzelőerőmre hagyatkozva próbáltam belehelyezkedni a szerepbe. És persze felhasználtam hozzá a saját énemet is, hiszen végeredményben mindig saját magát adja az ember.

Kirsti Stubo Budapesten | Nézz még több képet Kirsti Stubőről!

- Gondolom, kihívást jelentett az is, hogy egy pszichés betegségben szenvedő, hisztériás rohamokkal küzdő nőt kellett megformálnod. Ehhez szükség volt valamilyen speciális felkészülésre?

- Nem különösebben, de beszéltem néhány pszichiáterrel, és János sok korabeli fotót mutatott nekem, amelyeket hisztérikus nőkről készítettek. A hisztériásokra jellemző mozgást nehéz megvalósítani, de ha ez már megvan, akkor az ember könnyen belehelyezkedik az elmeállapotba is. Szerintem mindenkinek vannak olyan pillanatai, amelyek nem teljesen elborultak vagy hisztériásak, de egy kicsit hisztisek, és ha az ember elengedi magát és ezt felerősíti, akkor már helyben van.

- Mi volt számodra a projekt legnehezebb része?

- Az egész projekt sokat követelt tőlem, és nagyon büszke is vagyok rá, hogy a részese lehettem, de persze különösen nehéz volt, hogy több hónapig távol kellett lennem az otthonomtól, a hétéves kisfiamtól és a férjemtől. Gizellával kapcsolatban azok a pillanatok jelentettek számomra nehézséget, amikor hangokat hall, és a gonosz rajta keresztül szólal meg. Nagyon nehéz volt ebbe beleélni magamat és megtalálni a módját annak, hogy ezt kifejezzem, mert velem még sosem fordult elő, hogy hangokat hallottam volna a fejemben...

Bujdosó Bori