- Képzelem, hogy miután megnyerted az Oscar-díjat bármilyen filmtervet megvalósíthattál volna. Miért pont ezt választottad?
- Először két évig nem is választottam, nem csináltam semmit. Vagyis egy csomó mindent csináltam: apáskodtam. A Senkiföldje idején született meg az első lányom, aztán jött a második lányom, úgyhogy két évig otthon voltam. Szlovéniában forgattam a Senkiföldjé-t, aztán Olaszországban vágtam, majd jött Cannes, a film berobbant és olyan őrület kezdődött el, amilyenre egyáltalán nem számítottam. Egy év alatt bejártam a világot, egyik filmfesztiválról a másikra mentem, és mindenütt a politikáról, Boszniáról meg a háborúról beszéltem. Az Oscar után meg hazamentem, kikapcsoltam a telefont, és azt mondtam, na szevasztok. Utána írtam egy forgatókönyvet, egy Tangerben játszódó kémtörténetet, amit már éppen kezdtünk volna forgatni, amikor a főszerepet játszó színésznő terhes lett, és így széthullott a projekt.
- Ki volt ez a színésznő?
- Monica Bellucci. És abban az időben megint elővettem ezt a Kieslowski-trilógiát. Egyik este elolvastam és reggel felhívtam a produceremet, hogy nagyon tetszik a forgatókönyv, és mit szólna ahhoz, ha ezt csinálnám meg következőnek. Ahogy a Monty Pythonban mondják: "És most következzék valami egészen más!"
- Sokat változtattál a forgatókönyvön vagy hagytad ahogy volt?
- Nem sokat. Természetesen mindig megváltoztatsz ezt-azt, amikor megnézed a helyszínt, és eszedbe jut róla valami, de nagyjából úgy forgattuk le, ahogy meg volt írva. Egy pár dolgot azért hozzáírtam. Például nem volt benne az a jelenet, amikor Anne elmegy a szeretője házába és találkozik a családdal. És még pár dolgot beleszőttem a forgatókönyvbe a korábbi Kieslowski-filmekből.
- Például Anne kezét a fán (ez a Veronika kettős élete című Kieslowski-filmre utal - a szerk.), meg amikor az öreg hölgy kidobja az üveget?
- Jaja, meg van még benne egy pár. Valamint én találtam ki a vonatellenőr figuráját is, aki kívülről figyeli az eseményeket. Ő se szerepelt a forgatókönyvben. És pont az ilyeneket szeretem Kieslowskiban, hogy tudtukon kívül figyelik a főhősöket ezek a marginális karakterek. Próbáltam úgy csinálni a dolgokat, ahogy Kieslowski csinálta volna, de anélkül, hogy másolnám őt. Persze nem vagyok Kieslowski, de úgy gondolom, azok akik szeretik a filmjeit, a Pokol-ban is felfedezik a szívüknek kedves elemeket. Kicsit olyan ez a film, mint egy kirakós.
- Szerintem az öregasszony az üveggel már kicsit túlzás volt. Mert az egy annyira felismerhető momentum a Három szín-ből...
- Az eredeti forgatókönyv szerint Anne ül a ház előtt, várja a szeretőjét, és elbóbiskol. Gondoltam hihetőbb lenne, ha alvás helyett inkább valami elterelné a figyelmét. És ez az öreg hölgy az üveggel kábé a legoptimistább képsor volt, amit valaha Kieslowski-filmben láttam. Kieslowski nem volt egy mókás pali, nem volt valami optimista. És úgy gondoltam, miért ne idézzük meg ezt a pillanatot.
Marie Gillain a Pokol című filmben |
- Engeded a színészeknek, hogy improvizáljanak? Mert volt benne néhány jelenet, ami nagyon spontánnak tűnt. Például amikor Emmanuelle Béart...
- Az volt az egyetlen improvizált jelenet!
- Melyik?
- A konyhás. Ától cettig kitalom előre a filmjeimet, úgyhogy nem sok lehetőség marad az improvizációra. Úgy forgatom le őket, ahogy megírtam, aztán meg nagyon gyorsan vágok. Ezt a filmet például 12 nap alatt vágtam, a Senkiföldjé-t pedig egy hét alatt. Vannak jelenetek, amikben van helye az improvizációnak, és a konyhás jelenet egy ilyen volt. Az egy "színész-jelenet". A filmekben vannak színész-jelenetek és rendező-jelenetek. Például amikor hazajön az apuka és belehajítja anyukát a tükörbe, ott nincs mit improvizálni. Az technikailag nagyon precíz. Ahogy fel van építve, ahogy vágva van. De egy olyan jelenetbe, mint a konyhás, amit kézikamerával vettünk fel, jó színészek különleges dolgokat tudnak belevinni. Ismerni kell a színészeket, mert vannak olyanok, akik nem tudnak mit kezdeni egy ilyen jelenettel. Más színészek meg élnek a lehetőséggel, és egy 5 másodperces kis jelentből csinálnak egy fantasztikus 50 másodperceset, mert annyira tehetségesek.
- Igazából nem is konyhás jelenetet akartam megemlíteni, hanem azt, amikor Emmanuelle Béart férje próbálja betörni az ajtót, és a nőt meg jól fejbevágja a szekrény, amit az ajtó elé húzott. Az tök spontánnak tűnt...
- Nem, az direkt úgy volt kitalálva. A mozi egy nagy hazugság, hidd el!
- És a párbeszédeken hagyod, hogy változtassanak?
- Amikor a színészekkel dolgozom, a szavak jelentése számít, és nem annyira az, hogy konkrétan melyik szavakat használják. Nem mindig persze, néha fontos, hogy pontosan kövessék a leírt szöveget. De gyakran bizonyos szavak nem hangzanak természetesnek egy adott színész szájából. Ahhoz, hogy bízzon benned egy színész, kényelmesen kell éreznie magát a szövegével. Csomószor láttam már olyat, hogy egy színész csak mondja a szövegét, de nincs mögötte érzés. Mint valami régi színházi előadásban. Ezt megérzi az ember.
Karin Viard a Pokol című filmben |
Maryam d'Abo és Emmanuelle Béart a Pokol című filmben |
- De a film vége mégis optimista...
- Attól függ, kit kérdezel. Például az előtted levő újságíró azt mondta, hogy ez volt a legpesszimistább befejezés, amit életében látott. De igazából nincs is befejezés...
- Mégis elindul egy változás a főhősnőkben, amelyből arra lehet következtetni, hogy nem fogják ugyanazokat az önsanyargató köröket futni a továbbiakban.
- Én is így érzem, de látod, nem mindenki értelmezi így. De ezzel nincs baj, mert nem olyan filmeket csinálok, amik valami "üzenetet" akarnának közvetíteni. A Senkiföldjé-nek sem volt klasszikus értelemben vett befejezése, mert sosem lehet tudni, hogy mi lesz később. Nem vagyok messiás, hogy üzeneteket szórjak a nép közé, inkább csak megfigyelni szeretek.
- A végzetben hiszel vagy a véletlenben?
- Vannak napok, mikor felkelek, és úgy érzem, hogy minden rendben van a világgal. Máskor meg éhező afrikai gyerekekről olvasok, és nem tudom mire vélni az egészet. De nincsenek válaszaim, senkinek sincsenek. Például ma azt érzem, hogy van remény. Süt a nap, jót aludtam az este, és haladtam a forgatókönyvemmel is. Most minden a helyén van.
- Min dolgozol éppen?
- Most egy bosnyák regény adaptációján dolgozom. Más, mint amiket eddig csináltam, amolyan Fellini-szerű történet.
- És azt Bosznia-Hercegovinában fogod leforgatni?
- Az még a jövő zenéje. Először be kell fejeznem az írást, pénzt szerezni rá, színészeket keresni... Erre a történetre nem lesz könnyű befektetőket találni. Ha Hollywoodba mennék, két hét múlva már csinálhatnék is egy filmet, de az ilyen típusú filmekre legalább két év kell.
- Tervezel Franciaországban dolgozni a jövőben is?
- Franciaországban nem. Van egy projektem Angliában, egy másik New Yorkban, holnap pedig Pakisztánba megyek egy harmadik filmtervet előkészíteni.
- Hogyan fogod ezeket mind megvalósítani?
- Egyiket a másik után. Sokszor van az, hogy dolgozol valamin, aztán végül nem lesz belőle semmi. Ilyenek a játékszabályok.
Marie Gillain a Pokol című filmben |
- Hollywoodban is szerencsét próbálsz majd?
- Nem. Mi az a Hollywood? A pénzen kívül semmi izgalmas nincs ott. Festett szőke nők plasztikázott mellekkel.
- Viszont New Yorkban szívesen dolgoznál...
- Igen, de ott minden teljesen más, mint a nyugati parton. Két különböző világ. Egy kisköltségvetésű vígjátékot csinálnánk ott. Két éve olvastam egy forgatókönyvet, amit egy svéd lány írt, és nagyon viccesnek találtam.
- És abban kik fognak játszani?
- Még nem tudom. Jópár színésszel tárgyalunk, de nem publikus még. Ha neveket mondanék, utána meg kéne, hogy öljelek. Mert ha leírnád egy színész nevét, aki aztán mégse vállalná el, a következő színész látná, hogy eredetileg nem rá gondoltam, és akkor szarban lennék. Egy amerikai színésznek csak azt szabad mondani, hogy ő a kiválasztott, és csak vele csinálnád meg azt a filmet. Emlékszem, egyszer írattak velem egy levelet egy amerikai színésznek, és olyasmit írtam, hogy "Szevasz haver! Itt a forgatókönyv, remélem tetszik majd, hívj fel, ha elolvastad!" És akkor megtudtam, hogy ilyet nem lehet írni, csak olyanokat, hogy "Gyermekkorom óta csodálom a művészetedet", de ez nekem nem ment, ezért valaki más írta meg a nevemben a levelet, amin jól fel is húztam magamat.
- Pedig lehet, hogy értékelnék az őszinteségedet.
- Hát nem tudom. Eddig csak New Yorkban voltam, és például Soderbegh-gel lógtam a stúdiójában. Iszogattunk és a filmekről dumáltunk. Jó találkozni olyan intelligens emberrel, mint ő, aki tényleg azt csinálhatja, amit csak akar. És vannak színészek is, akikre felnézek. Tavaly együtt vacsorázhattam Dustin Hoffmannal, és ő például teljesen olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A vacsora végére már egyenesen bele voltam zúgva. (nevet) Egy igazán bámulatos ember. De a másik oldalon meg ott van az összes amerikai baromság, az ügynökökkel meg a menedzserekkel...
- Az utóbbi időben bevett szokássá vált, hogy fiatal európai rendezők csinálnak egy jó filmet a hazájukban, aztán kimennek Amerikába és csinálnak valami borzalmat vagy remake-elik a korábbi filmjüket.
- Azt a kérdést kell feltenned magadnak, hogy miért csinálsz filmeket. Vagy pénzért csinálod, vagy szórakoztatni akarsz, vagy van valami mondanivalód. Annyira látszik egy filmen, ha csak a pénzért csinálták. Nincs benne lélek. Persze, ha fizetnek neked egymillió dollárt, vagy 2-3-at, arra nehéz nemet mondani. Elképzeled azt a sok Ferrarit, amit majd beparkolhatsz a házad elé. De nekem már van két kocsim és két motorom, ami bőven elég számomra.
Danis Tanovic és Emmanuelle Béart a Pokol forgatásán |
Varga Ferenc
Köszönet Danyi Orsinak a cikk elkészüléséhez nyújtott segítségéért.