Kamarás Iván: Nem egymás sikereinek örülünk

Kamarás Iván, a kilencvenes évek második felének legnépszerűbb férfiszínésze Sóhajok címmel filmet készített a mobiltelefonjával. A különleges látványvilágú 50 perces alkotás Yukio Mishima Aoi című kamaradrámájának előadását mutatja be belülről, az egyik szereplő szemszögéből és a hétvégi Moziünnepen fogják bemutatni. Kamarás Iván hasig kigombolt ingben, motorral érkezett az interjúra, és közben még egy tányér spenótot is jóízűen elfogyasztott.

Nézd meg nagyban!Kamarás Iván

- Mit tartasz a hagyományos televíziós színházi közvetítésekről?

- Nagyon szeretem a régieket, még a rádiós közvetítéseket is. Nem tudják visszaadni soha azt, ami a lényege az egésznek, amiről szól, de valamiféle képet azért adnak az előadásról. A régi színházi közvetítésekben mégis volt valami izgalom, valami színházszerű dolog. Én egyetlen egyszer csináltam ilyet, az Othelló-t, amely a felvételi módját illetően inkább már egy tévéfilmhez közelített. Több nap alatt vettük fel, részekben, nézők nélkül, beállításokban. De örülök, hogy megvan legalább.

- Szerinted van fantázia abban, hogy színházi előadásokat megőriznek ilyen formában?

- Nagyon fontosnak tartom. Kár, hogy a magyar filmtörténetben kevés olyan jellegű film készült, ami színházi előadás is lehetne. Ha nézzük a rengeteg Kenneth Branagh-féle Shakespeare-adaptációt, ilyenből nagyon sok nincs nekünk. Főleg kalandos, fogyasztható, kedves film van régről, de igazi dráma nagyon kevés, és azok is mind röghöz kötött magyar témájú dolgok. A színházban pedig olyan elemző munka folyik, ami a filmezésben általában lehetetlenség, mert mire egy filmrendező összeszedi a pénzt és egy színész közelébe kerül, esetleg egy olvasópróbát tartanak, elmondja a gondolatait vagy a technikai körülményeket, addigra már nincs idő próbálni soha. Ezzel ellentétben, a színházban mégis rólunk szól az egész, mást sem csinálunk, mint heteken keresztül ismerkedünk a helyzetekkel, analizálgatjuk, folyik rajtunk keresztül a történet. És ez olyan előny a filmezéssel szemben, ami szerintem pótolhatatlan.

Végül is ebből a gondolatból kiindulva jött a Sóhajok ötlete. Nincsen benne üres színészi pillanat, mivel négy-hat hétig próbáltuk, lejátszottunk belőle húsz előadást, tehát ha csak egy hátat mutatok, az is beszédes, az is töltve van. A filmezésben meg mi van? Odamennek, és na jó, te ezt játszod, te azt játszod. Általában a forgatókönyvekkel is probléma van, úgy érzem. Túl primérek, nem lehet több szinten megszólaltatni őket. Ezért tartom fontosnak, hogy olyan anyagokhoz nyúlunk hozzá színházban, amiknek minimum öt szintjük van. Ha öt nem is, de nem egy. Egy Shakespeare-művet nagyon sokféleképpen lehet megcsinálni, de mindenképpen fontos, hogy hova teszed a hangsúlyt, és attól lehet egyéni. Annak idején még az is megfogalmazódott bennem, hogy a Vígszínházban csináljak ilyet, de ez a Lakásszínházas előadás annyira egyértelműen adta magát.

- Mesélsz a Lakásszínházról egy kicsit? Miért szeretsz ott játszani?

- Vasvári Emesével a Boldogtalan hold című O'Neill darabban találkoztam, de ismertem még a főiskoláról, mert ott dolgoztunk először együtt. Láttam, hogy megcsinálta Euripidész Iphigeneia Auliszban című előadását, elhívott rá és megnéztem. Egészen újszerű élményben volt részem olyan szempontból, hogy ez az egyórás darab hihetetlen letisztultan volt színre víve. Az ő lakásában találtam magam, ami fura érzés volt. Kukkoló élménye van az embernek, zavarban van, mert a színészek is látnak téged, a szemedbe néznek, de aztán ezen hamar túlteszed magad. Örültem, amikor mondta Emese, hogy fel akar kérni engem, hogy csináljunk meg hárman ezt a Mishima-darabot. Előadásonként huszonöt ember nézte meg, mert annyian fértek be a lakásba. Érdekes találkozás volt a közönséggel is. Darab maga helyenként realista, de mégis költői, de közben van egy krimiszál is, egy izgalmas thrillerszerű valami. Egy japán haikuhoz lehetne hasonlítani. Tök más díszletben játszottuk a filmhez, mint a lakásban.

 

Péter Kata, Vasvári Emese és a Kamarás Iván a Sóhajok című filmben

- Hol vettétek fel a filmet?

- A Kamara Savariában. Ez az első szombathelyi kamarszínház, és ennek a darabnak az előadásával nyitott meg.

- Nagyon különlegesen nézett ki az a díszlet, mintha a semmibe vesznének a szélei...

- Igen, egy teljesen fekete, homogén háttér, és egy Heder nevű füstgépet használtunk, ami füstpárát adott. Nagyon bizarrul nézett ki a telefonomon, kipróbáltuk különben DV-kamerával is, de azzal nem lehetett volna megcsinálni. Nem nézett volna ki ilyen jól, bár az utómunka alatt sokkal többet tudtunk volna vele játszani. De teljesen más lett volna egy kamerát fogni végig, mint egy mobiltelefont. Egy éjszaka alatt készült, nagyon hosszú részeket vettünk fel. Volt olyan, amit kétszer, háromszor megismételtünk, de volt negyven perces snitt is. Nem lett nagyon szétvagdosva, de helyenként kényszerű vágásokat is kellett alkalmazni, mert amikor mondjuk kilógott a mikroport, akkor muszáj volt vágni.

- A hangot nem a telefonnal vetted fel?

- Nem, három mikroporttal vette fel egy nagyon kedves hangmérnök kollégám, akivel már többször dolgoztam együtt a színházban.

- Mikor volt a forgatás?

- Már több mint egy éve, aztán ősszel befejeztük, és beneveztük a szemlére, ahol az információs szekcióban levetítették. De hát nem valószínű, hogy a filmes szakma szimpátiáját ez fel fogja kelteni...

- Azt sosem szeretik, ha megmutatod, hogy milyen egyszerűen is lehet csinálni valamit.

- Persze, mert így valahol lebukik az egész. Ma már gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni egy laptoppal és egy telefonnal.

Kamarás Iván | Nézz még több képet Kamarás Ivánról!

- Én monitoron láttam a Sóhajok-at, vásznon is jól néz ki?

- Azt nem tudom. Egyik barátom, aki látta, azt mondta, hogy jól néz ki, egy másik meg azt mondta, hogy szét volt esve.

- A Moziünnepen DVD-ről fog menni, vagy felnagyítjátok 35 milliméteresre?

- DVD-ről.

- Honnan jött ez a mobiltelefonos ötlet? Láttál egy olyan filmet, amit így vettek fel, vagy csak kísérleteztél?

- Nem, csináltam korábban egy 35 perces áldokumentumfilmet, itt a színházban, amikor Alföldi (Alföldi Róbert, elismert színházi és filmrendező, Carter doktor magyar hangja a Vészhelyzet-ben - a szerk.) rendezte nálunk a Stuart Máriá-t és nagyon feszkós volt a próbaidőszak. Nagy összeomlás, mindenki rosszkedvű volt, hogy nem megy, nem lesz jó a darab. Másnap bevittem a fényképezőgépemet és mindenkit meginterjúvoltam, hogy szerintük mi a hiba. Ettől hihetetlen mód motivált lett a társaság, kurvára nem gondolták, hogy ebből bármi is lesz. Nagyjából mindenki egy percet beszélt, persze aztán még vettünk fel hozzá jópofaságokat, de két-három nap alatt leforgattuk az egészet és majdnem minden anyag belekerült a filmbe. Nagyon örült neki az egész társaság, amikor a végén levetítettük még a premier előtt. Úgyhogy ez adta az ötletet, hogy mobiltelefonnal is kipróbáljam, mert a telefon még nem volt olyan szinten akkor.

- Mennyire dolgoztad ki a kameramozgásokat és mennyiben volt spontán a forgatás?

- Nekem az összes nézésirányom már megvolt, magyarul tudtam, hogy mikor hova nézek, és azt gondoltam, hogy majd ezt fogom lekövetni. Gyakorlatilag eszerint is vannak a kameramozgások. Persze, néhány dolgot másként kellett megoldani. Például Péter Kata hosszú monológja a Lakásszínházban ablakon kifelé ment, háttal a nézőknek, én néztem őt és az én tekintetemből vagy arcomból vette le a közönség az érzéseket. De mivel ez egy film és kár lett volna kihagyni a fény adta lehetőségeket. Spontán, improvizatíve jött nagyon sok beállítás, úgy, hogy közben nem állhattunk le, mert nem lehetett szétszabdalni a filmet. A végén felvettünk vágóképeket és úgy tudtunk vágni, hogy a férfi agyának a két nővel kapcsolatos képzettársításai, gondolatai villannak át a képen.

- Meglepő, hogy színész vagy és te rendezted a filmet, mégis alig mutattad saját magadat benne?

- Persze, mert ez volt a lényege az egésznek, hogy az én szemmel látassam az előadást, és ettől lett intim és személyes. Ettől kell életre - ha életre kel -, hogy egy előadást megmutattam belülről. De azért mutattam meg mégis magam, hogy a néző azonosuljon, képet kapjon, megszemélyesüljön.

- Azt gondoltad, hogy a te alakításodból elég a hang?

- Nem feltétlenül, de ennek az érdekessége az, hogy szubjektív film, hogy nem látszom, csak az látszik, amit én látok. Ez mondjuk egy baromi nehéz műfaj, hogy játszol miközben komponálsz és próbálod felvenni az eseményeket, de érdekes feladat. Amikor én látszom filmben, a kamera akkor is az én kezemben volt, csak akkor a harmadik szereplő odajött és igazgatta, hogy benne legyünk mindketten a képben folyamatosan.

 

Vasvári Emese és Péter Kata a Sóhajok című filmben

- Arra mi volt a koncepciód, hogy mikor mutatod meg magadat?

- Amikor van ez a flashback, ez az időben visszamenetel a hajójelenetben, akkor adta magát a pillanat, hogy látom saját magamat, mint egy álomban.

- Mi lesz a film további sorsa?

- Most egy stúdióval felvettem a kapcsolatot, akiket érdekelt ez a történet, és azt mondták, hogy eljuttatnák esetleg fesztiválokra. Így is van még két-három anyagom dobozban. Csináltam egy hasonlót egy hegymászótúránkról. A stációkról: mielőtt elindulunk, megyünk föl, fönt vagyunk, lecsúszunk a gleccsereken, stb. Érdekelt, hogy hogyan lehet ezt jópofán bemutatni. Aztán ott volt Az ünnep című előadásunk, ami a Születésnap című film alapján készült, annak a folyamatát is felvettem nagyjából, és az is már dobozban van, de még nem vágtuk össze.

- Melyik stúdióval vetted fel a kapcsolatot?

- A Film Positive-vel. Nagyon tetszett nekik az ötlet. A Kamondinak (Kamondi Zoltán, elismert filmrendező, Eszenyi Enikő élettársa - a szerk.) is megmutattam, neki is nagyon érdekes gondolatai voltak róla. Az a benyomásom, hogy aki látja, azt leköti, tehát végig tudja nézni. Eleinte talán érthetetlennek tűnik, de aztán összeállnak a képek.

_________________________

A Sóhajok című filmet csütörtökön 18 óra 30-tól lehet megnézni a MOM Park mozi 9-es terében. A vetítés után lesz egy 30 perces beszélgetés a teremben, előtte pedig Kamarás Iván szed jegyet a saját filmjére.