Tomas Alfredson: A horrorfilmek nem izgatnak

A svéd Tomas Alfredson hazájában inkább vígjátékrendezőként ismert, de a Titanic filmfesztiválra Engedj be! című horrorfilmjével érkezett. A film egy Oskar nevű magányos kisfiú történetét meséli el, aki összebarátkozik Elivel, a furcsa kislánnyal, akiről később kiderül, hogy vámpír. Alfredsonnal a horrort drámával és éjsötét humorral ötvöző filmjéről beszélgettünk.

Tomas Alfredson

- Hogyan esett a választásod John Ajvide Lindqvist regényére, a Let the Right One In-ra?

- Több százan szerettük volna adaptálni a regényt. Amikor felhívtam a kiadót, azt mondták, hogy "rendben, ön is felkerül a listára". De John látta a korábbi filmjeim egy részét, úgy gondolta, én vagyok a megfelelő ember, és elkezdtünk rajta dolgozni. Ez egy meglehetősen vastag könyv, kb. 400 oldalas, úgyhogy elég kemény munka volt meghúzni. A könyvben több párhuzamos cselekményszál futott egymás mellett, amelyek egy részét teljesen kihagytuk a filmből.

- Az egyik ilyen szál, hogy Eli "apja" a könyvben egyértelműen pedofil. Ezt miért hagytátok ki?

- Mostanság a pedofíliát a sokkolás kedvéért használják a filmekben, miközben nagyon komplikált dologról van szó. Nem akartam, hogy pusztán a közönség ijesztgetése céljából belekerüljön, ez nagyon olcsó megoldás lett volna. A könyvben ezt ki lehet fejteni húsz oldalon keresztül, és úgy van is értelme, de a filmben épphogy csak utalunk rá, mert különben túl nagy hangsúlyt kapott volna, és mi a gyerekek kapcsolatára akartunk fókuszálni.

- Nem teljesen egyértelmű, hogy milyen a kapcsolat Oskar és az anyja közt, néha úgy tűnik, az anya elhanyagolja a fiát, néha úgy fest, mégiscsak van köztük valami szoros kapocs. Te hogy látod ezt?

- Azt akartam érzékeltetni, hogy ugyan a felnőttek nem gonoszak, nem rosszak, de nem látnak. A saját gondjaikkal vannak elfoglalva. A jelenet, amelyben Oskar apja iszik, eredetileg sokkal hosszabb és keményebb volt, de így túl nagy jelentőséget kapott, ezért kivágtuk. Nem akartam, hogy egyértelműen gonosznak legyenek ábrázolva a szülők.

- A két tizenkét éves főszereplőnek nem volt semmilyen korábbi filmes tapasztalata. Hogyan kezdtél velük dolgozni?

- Négy- vagy ötezer gyereket megnéztünk a két főszerepre, több, mint egy évig tartott a szereplőválogatás. Természetesen olyan gyerekeket választottunk, akik képesek voltak játszani a kamera és a stáb előtt, de a legfontosabb az volt, hogy megnyerjem a bizalmukat. Tapasztalatom szerint, ha sikerül megteremteni ezt a bizalmi légkört, a gyerekek hamar megnyílnak, és könnyen megtanulják, hogy mit kell csinálni a forgatáson.

Tomas Alfredson az Uránia mozi kávézójában

- Milyen élményeket hagyott bennük a forgatás? Színészek akarnak lenni?

- Nem, utálták az egészet! A forgatás elég unalmas dolog, minden nap végén nagyon várták, hogy hazamehessenek. Az elején azt hitték, hogy ez valami csodás dolog lesz, de persze valójában nem az.

- Mi volt a legnehezebb dolog a közös munkában?

- A csókjelenet. Az nagyon nehezükre esett.

- Hogy vetted rá őket mégis?

- Azt hiszem, elég kemény voltam. "Gyorsan menj oda, és csókold meg, elég a gatyázásból!". Aztán felvétel közben folyamatosan beszéltem hozzájuk: "még, még mindig nincs vége, még...". Aztán... [Mutatja, ahogy a gyerekek undorodva megtörlik a szájukat.]

- A film, akárcsak a könyv, a nyolcvanas évek elején játszódik. Nem gondoltál rá, hogy áthelyezed a mába?

- Éppenséggel ma is játszódhatna, de ez egy nagyon furcsa történet, amit ha megvizsgálnánk nagyítóval, rögtön feltűnnének a repedései, mert nem túlzottan logikus. Szerintem emiatt jobb, hogy a múltban játszódik, ha most játszódna, a nézők talán kritikusabban szemlélnék a furcsaságait. Emellett a történet nagyon erősen hordozza azt az érzést, hogy nem ma zajlik, és igazából nem is tudom miért, de engem ez nagyon megragadott.

- Nagyon érdekesen használod a zenét, pont ellenkezőleg, mint ahogy a hollywoodi filmekben megszoktuk: a drámai csúcspontoknál általában nincs zene, inkább csak a nyugodt, békés jeleneteknél, azoknál pedig nagyon lírai.

- Ez a Johan Söderqvisttel való nagyon érdekes együttműködésünk gyümölcse. Ő az egyik legtapasztaltabb svéd filmzeneszerző, és ő írja a zenét Susanne Bier filmjeihez is. Romantikus zenét akartam, és mindenképpen el akartam kerülni a jellegzetes horrorfilmzenét. Így is van a filmben néhány pillanat, amikor horrorzenét használunk, például a végén az uszodában, ott szükség volt rá, de nagyon olcsó lett volna mindenhol erre hagyatkozni. Sok 19. század végi zenét hallgattam, például Gabriel Faurét, hogy beleéljem magam ebbe a romantikus hangulatba.

- Korábban még nem rendeztél horrorfilmet, beleütköztél valamilyen műfaji nehézségbe?

- A horrorfilmek nem különösebben izgatnak, nem érdekelnek a természetfeletti dolgok, a szellemek meg ilyesmik. Az ilyesmi nehezen érinti meg a nézőt. A horror ugyanolyan, mint a pornográfia, vagy az, ha ételt mutatsz egy éhes embernek: automatikusan reakciót vált ki. Ha nagyon hangosan azt mondod, hogy "Bú!", az emberek megijednek.

 

Tomas Alfredson az Uránia mozi kávézójában

- A filmben többféle műfaj ötvöződik; amellett, hogy alapvetően drámának vagy horrorfilmnek nevezhető, nagyon sok benne a humor. Tudatos döntés volt már az elején, hogy legyenek benne vicces elemek?

- Én általában komédiákat rendezek, és a humor számomra természetesen jön. Mindig meglátom a humor lehetőségét még a legtragikusabb szituációkban is, és ezt meg is ragadom. Ugyanakkor a nyilvánvalóan vicces jelenetekben pedig meglelem a tragédiát. De ez nem tudatos folyamat, magától kialakul.

- Számodra miről szól valójában ez a film?

- Szerintem ez a történet egy emberről szól, aki megtalálja saját magát. Tulajdonképpen egy felnövéstörténet.