Nagy Viktor Oszkár: Izgat, mikor nincs minden megmutatva

2009.02.01. 15:49

Nagy Viktor Oszkár első nagyjátékfilmjével, az Apafölddel egy személyes hangvételű, tragédiába torkolló apa-fiú történettel debütál az idei Szemlén. A rendezővel, aki a film forgatókönyvírója és vágója is egyben, a sajtóvetítés után beszélgettünk.

- Hogy érzed magad így az első vetítés után?

- Most, hogy már túl vagyok rajta, jobban. Tegnap este azért elkezdtem kicsit félni. Ez az első nagyjátékfilmem, sokan megnézik, és ez elég furcsa és félelmetes érzés. Azzal, hogy bemutatják sebezhetővé válik az a valami, ami nekem nagyon fontos volt, amit évekig dédelgettem, és próbáltam a legjobb formába hozni. 

- Korábban Jandera címen emlegették a készülő filmet. Miért változott Apaföld-re?

- A forgatókönyv címe Apaföld volt, ezzel is kezdtünk pályázni. Aztán ahogy a történet kezdett egyre inkább a fiú karaktere köré összpontosulni, gondoltam jobb, ha az ő neve lesz a cím. De közben egészen odáig egyszerűsödött és tisztult a film, hogy a Jandera név már meg sem jelenik benne.

- Akkor eleinte nem is az apa-fiú kapcsolat állt a történet középpontjában, hanem a fiú személyisége?

- Ebben igazad van, eredetileg sokkal inkább a fiú szemüvegén keresztül meséltük el a történetet. De mikor belépett a képbe Derzsi János (az apa), akkora erőket hozott magával, hogy a film elkezdett a két ember párhuzamos történetéről szólni. János a lelkét is bele tette a filmbe, valamiért nagyon fontossá vált neki ez a történet. 

- A fiú karakterét egy valós személyről, bátyád barátjáról mintáztad. A film az ő igaz története?

- Vannak benne olyan események, amik tényleg vele történetek meg, de belekerültek a személyes élményeim, és fiktív elemek is.

- A fiú szerepében Ravasz Tamás, amatőrszínészt csodálhatjuk. Azt mondtad azért is választottad őt, mert "hozott magával valami történetet". Ez mit jelent pontosan?

- Tamás egy nagyon izgalmas személyiség, nincs egyszerű élete. Fiatalon átélt már sok mindent, és ez látszik a tekintetén. Elkezdett érdekelni, mikor megláttam. Nagyon fegyelmezett és koncentrált munkát végzett, mindent megtett a filmért, élmény volt vele dolgozni.

- Mit gondolsz, egy profi színész, aki mögött esetleg nincsenek ehhez hasonló saját élmények, képes lett volna ennyire jól eljátszani a szerepet?

- Biztosan. Vannak nagyon jó színészek, akik igazán hitelesek, és igazivá tudják tenni a karaktert. Nem vagyok sem amatőrszereplő, sem színész párti, azt gondolom, hogy mindig a filmnek megfelelően kell dönteni. A profi színészekkel az a nehéz, hogy nagyon kevés idejük van a közös munkára. Ezzel szemben például Bergman színészei szinte egy társulatot alkottak, volt idejük azonosulni a szerepükkel. Magyarországon az van, hogy ha felkérsz egy színészt, akkor lehet, hogy beesik a forgatásra, mert annyira elfoglalt, és az úgy nem fog működni.

Fotó: Varga Ferenc [origo]

- Keveset beszélnek a filmben, főleg a képek, a hangok, az apró gesztusok mesélnek. Miért választottad ezt a formát?

- A forgatáson, mikor kitaláltunk egy-egy beállítást kiderült, hogy a kép, és benne az alakoknak egymással szemben elfoglalt helyük, már önmagában kifejezi a viszonyokat. Szerintem, ha mindenféle módon, szöveggel is, képpel is ugyanazt próbálod elmondani, akkor a különböző rétegek kioltják egymást. Meg aztán éppen attól válnak igazán fontossá a párbeszédek, mert kevés van belőlük. Minden egyes tőmondat, ami önmagában semmit sem jelentene, itt akaratokkal, gondolatokkal teli mélységeket takar. De természetesen a kevés beszéd párhuzamba állítható az apa és a fiú közti kommunikációképtelenséggel is.

- A film vége felé arra jutottam, hogy számomra az egész történet a megbocsátásról szól.

- Ez egy fontos motívum, pláne, hogy ezzel fejeződik be a történet. Folyamatosan két akarat összecsapását látjuk, amelyek képtelenek egymásnak engedni, és a végén, mikor már késő, megtörténik az egymásra találás. A fiúban van valami megrögzött, feloldozhatatlan düh, és akarat, ami annyira mélyen bele van ágyazva, hogy képtelenség áthidalni. Közben persze az apa sem könnyű eset, nagyon hasonlítanak egymásra. De nekem fontos volt, hogy a film arról is szóljon, hogy ez a két ember akár szerethetné is egymást. Mert csak azt tudod ennyire utálni, akit valamilyen módon szeretsz. Ezért van, hogy a fiú soha sem üt vissza.

- A vetítés után említetted, hogy mint néző, az aktív befogadói magatartást igénylő filmeket szereted, és az Apaföldben is erre törekedtél. Ezért marad rejtve néhány a cselekmény szempontjából fontos történés?

- Ezek nem tudatos döntések. De az biztos, hogy nagyon izgat, ha nincs minden egyértelműen megmutatva. Szerintem ettől válik gondolatgazdaggá a film, és nem kell külön magyarázni az olyan erőteljes képek jelentését, mint az eldőlt táj, vagy a földből kiálló oszlopok. Nyilván van, aki erre érzékeny, és befogadja, de tisztában vagyok vele, hogy biztos van olyan is, akinek ez zavaró, mert nincs minden hézag kitöltve, és nem magyarázom el folyton, hogy mi miért történik. A másik ok, hogy nem létezik egyértelmű magyarázat a szereplők viselkedésére, van egy csomó titkuk.

- Te írtad a forgatókönyvet, és említetted, hogy végig igyekeztél megtartani a szerkezetét. Miért tartottad ezt fontosnak?

- Azért, mert nagyon nehéz a forgatókönyvírás, és közben állandóan kalandozik a fantáziám. Ha pedig elkezdek össze-vissza írni, akkor szétmállik a történet. Velem ez korábban már megtörtént vizsgafilmeknél, ezért próbáltam most nagyon odafigyelni. Néha már túlságosan is ügyeltem arra, hogy bár a film nagy időugrásokkal működik, és össze kell rakosgatni az amúgy egyszerű történetet, mégis egyenletes, kiegyensúlyozott, és világos legyen.

Fotó: Varga Ferenc [origo]

- Az egyik film a filmben jelenetben Gaál István Magasiskolá-ját vetítik a moziban. Van annak jelentősége, hogy éppen ezt választottad?

- Igen, olyan bejátszást akartam, amiben van valami költészet, ami hasonló jellegű, mint maga a film. Az is fontos volt, hogy ne legyen túl közismert a részlet. A harmadik ok, hogy Gaál István filmjeit közel érzem magamhoz, úgyhogy ez egyfajta tiszteletadás is.

- A filmet nézve két alkotás, a Wittman fiúk, és a Ház a sziklák alatt ugrott be. Eszedbe jutottak a forgatás alatt?

- Hát, hízelgő, ha ezekhez hasonlítod. Intuitív módon nyilván bennem vannak, Szász János ráadásul az osztályfőnököm volt, de tudatosan nem voltak előképeim. Igazából a Főiskola előtt is az ilyen típusú filmeket szerettem, úgyhogy egyáltalán nem bánom, ha ez a film bekerül egy tradícióba. Persze egy ponton túl már inkább az érdekes, hogy miben különbözik ezektől az alkotásoktól.

- Van olyan film a Szemlén, amit nagyon vársz?

- Szirtes András filmjét, a Juliette-et. Ő itt egy elég mellőzött figura, pedig szerintem nagyon értékes és fontos filmes személyiség. Legutóbbi filmjét, a Dear Daughter-t is nagyon szerettem, azt is félresöpörték, nem nagyon foglalkoztak vele, pedig nekem nagy élmény volt, mélyen érintett. Kíváncsi vagyok, mert ha ő filmet készít, akkor mindig valami izgalmas dolog történik.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK