Patkós Júlia: Sztárokkal és ismeretlenekkel könnyű

A budapesti bölcsészkarról került a világ legjobb divattervező iskolájába, New Yorkba, ahol a diplomamunkájával díjat nyert. Ettől megnyíltak előtte a legnagyobb divatházak kapui, és ő Vivienne Westwood mellett kötött ki. Aztán rájött, hogy inkább jelmeztervező akar lenni, és máris egy amerikai szuperprodukcióban találta magát. Azóta tudatosan halad az Oscar-díj felé. Dolgozott Reese Witherspoonnal, Jude Law-val, Kirsten Dunsttal, mégis első magyar játékfilmjére, a Taxidermiá-ra a legbüszkébb. Patkós Júliát két film között értük utol Montrealban, Skype-on.

Patkós Júlia

- Magyarországon a bölcsészkarra jártál, hogyan lettél akkor tervező?

- Az eleje vicces, mert az egész tényleg a semmiből indult. Húszéves koromban, amikor másodéves voltam a francia-magyar szakon, egy nap villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy tervező szeretnék lenni. Mondjuk, akkor már egy ideje éreztem, hogy valami nincs rendben az életemben, de korábban nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az. De mivel semmilyen művészi előképzettségem nem volt, az összes barátom és ismerősöm kinevetett. Engem meg annyira bántott, hogy ilyen kevéssé hisznek bennem, hogy úgy döntöttem: többé nem mesélek senkinek semmit, csak az anyukám tudott róla, hogy hetente háromszor-négyszer rajzórára jártam, egész hétvégén rajzoltam, és egész nyáron az Iparművészeti Egyetem előkészítőjére jártam. Közben persze továbbra is jártam a bölcsészkarra, úgyhogy az az év tényleg arról szólt, hogy éjjel-nappal dolgoztam. Igaz, azóta az egész életem szól arról, hogy éjjel-nappal dolgozom. Szóval aztán beadtam a jelentkezési lapomat öt francia tervezőiskolába, és egy New York-iba. De az, hogy engem New Yorkba felvegyenek, teljes képtelenségnek tűnt. Aztán megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy mindenhová felvettek.

- Ezekbe az iskolákba már tervekkel kellett jelentkezni?

- Igen, persze. Az amerikai iskolába rengeteg papír is kellett, még az után is, hogy felvettek. Emlékszem, csak bélyegre 60 ezer forintot költöttem. Egy amerikai iskolába jelentkezni, majd beiratkozni, az annyi papírmunkát jelent, hogy gyakorlatilag egy teljes állás három-négy hónapon keresztül. De a lényeg, hogy a New York-i Parsons School of Design nem csak felvett, hanem egy kis ösztöndíjat is adott.

- Dolgoznod sem kellett a suli mellett?

- Nem kellett. De nem is tudtam volna, mert ez az iskola olyan volt, mintha a hadseregbe kerültem volna. Az első évben az évfolyam hatvan százaléka kibukott, mert nem bírta fizikailag. Napi 18-19 órát dolgoztunk, és átlagosan napi 3-4 órát aludtunk, de hetente két éjszaka teljesen kimaradt. Hétfő reggelente volt a tervezői óránk, amire minden héten három kollekciót kellett tervezni. Ez azt jelenti, hogy péntek délutántól minden órám be volt osztva. Az ember elkezdett dolgozni pénteken, mint állat, aznap még aludtam is valamennyit, szombaton egész nap folytatni és aludni 4-5 órát, de vasárnap este már senki nem aludt. Hétfő reggel valahogy összekaparod magad, megiszod a tizedik "reggeli" kávét, imádkozol, hogy ne essél össze a metróban, leadod a kollekciókat, és gyakorlatilag a pad alá esel. És ez csak az egyik óránk volt.

- A bölcsészkart azonnal fel is adtad?

- Nem, bár  én feladtam volna, de a szüleim nem hagyták. Minden téli és nyári szünetben hazajöttem vizsgázni. Végül ugyanabban az évben diplomáztam a francia szakon, mint a Parsonsban.

Az esküvői ruháját is maga tervezte

- Te hogyan öltözködtél akkoriban, amikor kitaláltad, hogy tervező leszel? Egyáltalán érdekelt az öltözködés?

- Ha érdekelt is, nem nagyon volt rá lehetőségem. Értelmiségi családból származom, és abban az időben nem lehetett túl jól megélni, ha valakinek orvos volt a mamája és csillagász a papája. Ráadásul volt két nővérem, ezért úgy nőttem fel, hogy mindig az ő levetett cuccaikban jártam. Tény, hogy soha nem tetszett, amit viseltem, sosem öltözködtem úgy, ahogy szerettem volna, de olyan nagyon ez nem is érdekelt. És igazából most sem érdekel. Nem szeretek vásárolni, csak akkor megyek, amikor a munkámmal jár.

- Tényleg? Ismerek olyan filmes jelmeztervezőt, aki épp azért választotta ezt a szakmát, mert imád vásárolni.

- Ez szerintem inkább a stylistokra jellemző, de ha modern filmben dolgozom, akkor gyakorlatilag én is azt csinálom, amit egy stylist. Én a munkámnak ezt a részét nem is annyira szeretem, én tervezni szeretek.

-  És amikor bölcsészkarra jártál, alteros voltál vagy diszkós? Biztos nem diszkós, úgy képzelem.

- Ó, persze, hogy nem. Hiszen bölcsész voltam, még tarisznyám is volt! Azt speciel magam varrtam, virágok voltak rajta. Én akkoriban inkább hippi voltam, de annak is nagyon visszafogott. Egyetem előtt a Fazekas Mihály gimibe jártam, ahová csupa kockafej járt, és azt hiszem, alapvetően én is kockafej vagyok. De szerintem épp ez az erősségem. Abban vagyok más, mint a többi tervező, hogy más a hátterem, máshonnan közelítek meg mindent. Megszoktam, hogy én úgyis mindenféle kategóriából kilógok. Kiskoromban ettől sokat szenvedtem, szerettem volna tartozni valahová, de most már nagyon jól elvagyok így, ahogy vagyok. A filmipar tele van magamfajta fura madarakkal. Perfekcionista vagyok, minden érdekel. Szeretek kutatni, és ha könyvtárba kell járni és mindennek utánanézni, abban én otthon vagyok - ezért is szeretem a kosztümös filmeket.

- Térjünk vissza a New York-i Parsonshoz! A sok munka mellett hogy bírtad a kulturális különbségeket?

-  Aki nem élt még át kulturális sokkot, az nem tudhatja, milyen. Mintha az ember lába alól kihúznák a talajt. Minden, amire a korábbi életed épült, amire felépítetted a prioritásokat, az egyszerűen semmibe vész. Ott vagy egy új közegben, ahol senkinek nem mond semmit, amiben te felnőttél. Olyan voltam ott, mint egy marslakó. Arra a viccre emlékeztetett, amikor valaki az autópályán vezet, és úgy érzi, hogy mindenki szembejön.

- A Parsons nem egy olyan suli, amelyik tele van a legkülönfélébb nemzetiségű  diákokkal?

- Sok nemzetiség járt oda, de Kelet-Európából én voltam az egyetlen. Olyannyira, hogy másodévben kaptam egy szép ösztöndíjat, és mindenhová hordoztak körbe mint az első kelet-európait, aki ezt megkapta. De ha körbenéz az ember, a tanulók 50%-a amerikai, és pont az a fajta, aki a Szex és New Yorkon nőtt fel, imád vásárolni, és az egyetlen dolog, ami érdekli, a divat. Aztán van 30-40% ázsiai, és a maradék európai, de ők is gazdag családból származó nyugat-európaiak. Ez nekem is borzasztó volt, mert eleinte egyáltalán nem találtam a helyem, meg nekik is, mert az ő szemükben is marslakó voltam. Egy idő után például híre ment, hogy tudok latinul, ezért néha beszállingóztak hozzám más osztályok diákjai, hogy megnézzék, mit és hogyan csinálok, és aztán megbökdöstek, hogy "igaz, hogy te tudsz latinul?". Meg az is jellemző erre a korszakra, hogy volt egy kedves amerikai lány, aki arra volt büszke, hogy soha életében egy könyvet sem olvasott. Egyszer az iskolában majdnem rávették egy kötelező olvasmányra, de azt is elbliccelte. Én pedig ugye úgy gondoltam a kelet-európai hátteremmel, hogy az nem is ember, aki nem Dosztojevszkijen nőtt fel. Ezzel a lánnyal később mégis nagyon jóban lettem, és segített megérteni, hogy nem vagyunk egyformák.

Patkós Júlia és Donald Sutherland A katedrális forgatásán

- Itt már tanultál jelmeztervezést is?

- Nem, ez kimondottan divattervező iskola, és ebben a világon az egyik leghíresebb. Én viszont másodévben rájöttem, hogy nem szeretnék divattervező lenni, inkább jelmeztervező leszek. Rájöttem ugyanis, hogy bármennyire próbálkozom és fogadom el, hogy ez egy más világ, amiben mások az elvárások, számomra intellektuálisan szegényes környezet, amiben nem tudnék boldog lenni. A suli mellett egy idő után mindannyian dolgoztunk nagy divatcégeknél, ahol aztán végképp azt tapasztaltam, hogy ez egy intellektuális sivatag. És emellett még lélekölő taposómalom is. Éjjel-nappal dolgozni kell, amivel nem is lenne gond, ha maga a tervezés nem a munkának egy elenyészően kicsi része volna, mondjuk 5%-a. A többi marketing, gyártás, trendelemzés stb. A divat egy elképesztően kegyetlen és lelketlen világ.

- Hogy kerültél el végül New Yorkból?

- Amióta csak odakerültem, azzal a problémával küzdök, hogy amikor Amerikában élek, akkor Európába vágyom, amikor meg Európában, akkor rájövök, hogy Amerikában mennyivel jobb lehetőségeim lennének, és sokkal könnyebb lenne érvényesülnöm. De New Yorkot azért hagytam ott végleg, mert megértettem, hogy bármilyen fantasztikus hely, egy idő után annyira átformálja az embert, hogy a végén olyanná válik, amilyen sosem akart lenni. Nem mondom, hogy néha nem jut eszembe, hogy életem legnagyobb hibája volt onnan eljönni, mert ma, 33 évesen már másképp kezelném ezeket a helyzeteket, de máskor meg úgy érzem, hogy minden úgy jó, ahogy történt.

- Hogyan léptél tovább?

- A végzős kollekcióm díjat nyert New Yorkban, és sok tervező eljött a divatbemutatómra. Ez nagyon sok kaput nyitott meg előttem. Először is, azok számára, akik díjat kaptak, rendeztek egy nagyszabású divatbemutatót a Times Square-en. Ez hatalmas élmény volt, és úgy sajnálom, hogy a családom nem tudott jelen lenni rajta. Ezután sok tervező behívott interjúra, többek között Vivienne Westwood cégének egyik vezetője, Londonba. Ennek nagyon megörültem, mert úgy éreztem, hogy ez az, Európába kell mennem. Vivienne mégiscsak Anglia egyik legnagyobb tervezője, London is nagyon érdekelt, azt gondoltam, ez a választás csak jó lehet. Hát ebben, mondjuk, tévedtem.

Vivienne Westwood (középen) modelljei társaságában egy divatbemutató végén

- Hogyhogy? Melyik nem jött be?

- Egyik sem. Ezek személyes dolgok, nekem végül se London nem tetszett, se  Vivienne Westwood. Akkoriban egyébként úgy kalkuláltam, hogy valószínűleg 4-5 évet le kell húznom a divatban, mielőtt elkezdhetnék a filmiparban dolgozni. De hatalmas szerencsémre elég volt három-négy hónap, és már ott is hagyhattam a divatházat.

- Mit csináltál ebben a pár hónapban Vivienne Westwoodnál, és miért volt rossz élmény?

- Az esküvői kollekciót istápoltam, szerettem volna a főnökömmel az egész kollekciót gatyába rázni, mert ez volt az haute couture részleg mostohagyereke. De hamar kiderült a számomra, hogy nagyon rossz hangulat van a cégnél, senki sem szeret ott dolgozni. Vivienne egy elég összeférhetetlen vénasszony, aki úgy kezeli az embereket, mint a kapcarongyot.

- Minden divattervezőről ezt hallani. Mi ez, valami örökség, amit Coco Chanel hagyott az utódaira, hogy egy divattervezőnek gonosznak kell lennie?

- Szerintem a legtöbb művészeti ágban sok olyan ember van, aki eleve egy bizonyos pszichés csomaggal érkezik a művészetbe. Aztán az érvényesüléshez vezető úton rengeteg megaláztatás és megpróbáltatás éri őket, így szocializálódnak, így később ők is úgy viselkednek, ahogy tanulták.  Ezen sokat gondolkodom, és nagyon remélem, hogy ha egyszer odajutok, én nem ilyen leszek.

- Azért más területeken szerintem nem ennyire rossz a helyzet. A divatban viszont még kultuszt is csinálnak a kegyetlenségből.

- Szerintem a filmben ugyanez van. Csak ott talán több az intelligencia, talán egy kicsit kevesebb a sérült ember. De a filmezésben is rengeteg a power-trip, vagyis a felesleges hatalomfitogtatás, és a saját frusztrációját másokon kitöltő ember. De minden olyan szakmában, ahol nagy az egymásra utaltság - és a filmben mindenképp nagy -, ott ezek a dolgok óhatatlanul kijönnek. A forgatás ideje rendkívül intenzív, ilyenkor az emberek együtt töltenek napi 10-12 órát, az ember egy idő után elfárad, és hagyja kibukni a személyiségének a legvégletesebb oldalát. Magyarországon például utoljára A katedrális című kanadai minisorozatban dolgoztam. Hat hónapig tartott, a végére már mindannyian meg akartuk fojtani egymást. Pár héttel később persze már nem így emlékszik az ember.