Jim Broadbent: Thatchernek nem volt humorérzéke

Ki a Harry Potterből, ki Bridget Jones apukájaként, ki pedig Mike Leigh kedvenc színészeként emlékszik rá, de minden mozirajongónak ismerős Jim Broadbent arca. A Vaslady-ben Margaret Thatcher férjét alakító színész a film európai premierje előtt mesélt az [origo] filmklub riporterének öt másik újságíró társaságában arról, hogy hol volt épp akkor, amikor Thatcher lemondott, miben változtatta meg Mike Leigh a színészi technikáját, és milyen Meryl Streeppel dolgozni.

Bizonyára jól emlékszik a Thatcher-érára, hiszen átélte itt Angliában. Nem kezelte a filmet emiatt némi fenntartással?

Nem mondhatnám, hogy a lemondása életem legszomorúbb napja lett volna. Sőt, egész pontosan emlékszem, hogy a bejelentéskor hol voltam. Épp egy televíziós drámát forgattam Thatcher áldásos tevékenységének borzasztó következményeiről, közvetve persze. Fenntartás ezért nyilván volt bennem mélyen, de mihelyt elolvastam a forgatókönyvet, láttam, hogy miről is van itt szó. Mielőtt belekezdtem az olvasásba, sokkal harciasabb hozzáállásra, valamiféle leleplezésre számítottam, hogy micsoda szörnyeteg nő is volt ő. Hamar láttam, hogy itt teljesen más a megközelítés. Nem hiszem, hogy én ilyen forgatókönyvet írtam volna Thatcherről, ugyanakkor nem láttam még ennél jobb forgatókönyvet sem a témában. Bizonyos szempontból le kellett vetkőznöm az előítéleteimet, és átadni magamat annak a fikciónak, amit Abi Morgan írt a valóságra alapozva. Végül én is megláttam Thatcherben az emberi lényt, legalábbis sokkal jobban, mint korábban gondoltam volna.

Az időskori elmezavar visszatérő motívum a filmjeiben. Az Iris-nak, A Vaslady-nek és a tévében tavasszal bemutatott Exile-nak is központi témája a betegség.

Igen, teljes Alzheimer-trilógiát tudhatok magam mögött. Eljátszottam a beteg gondozóját, az Alzheimer áldozatát és a beteg képzeletének szülöttét is, szóval remélhetőleg több ilyen témájú filmre már nem fognak hívni. De komolyra fordítva a szót, az édesanyám is Alzheimer-kórtól szenvedett, így jól ismertem a betegséget. Az Iris forgatása után részt is vettem pár Alzheimer-segélycsoport munkájában.

Az imént említette Thatcher emberi oldalának bemutatását, ami alapvetően az ön karakterén keresztül történik. Valószínűleg senki sem képzelte, hogy egy Thatcherről készülő filmben domináns szerelmi történet is megbújik. Mennyire tűnt érdekesnek ez a vonal?

Tetszett a forgatókönyvben, hogy Denis mindig húzza Maggie-t, és ez visszatérő humorforrás, noha Thatchernek híresen nem volt sok humorérzéke. Amikor a beszédírói poénokat próbáltak belefűzni a szónoklataiba, mindig kihagyta azokat, vagy észre se vette, hogy ironikusan kellene hangsúlyoznia, mert nem nagyon értette a viccet. Szóval tetszett, hogy Denis lehetett az életében az, aki megengedhetett magának egy kis tréfát, még ha Thatcher valószínűleg nem is tudta volna, mit kezdjen vele. Tetszett a forgatókönyvben, amikor rárivall, hogy "Ugyan már, te bolond!", ezt el tudnám képzelni, hogy az életben is megtörtént, főleg, hogy Denis jó humorú ember hírében állt. Bár igazán nem sokat tudni róla, talán egyetlen dokumentumfilm készült róla nem sokkal a halála előtt, amelyben a lánya, Carol Thatcher beszélgetett vele. Én is e dokumentumfilm alapján készültem fel a szerepre.

A Vaslady | Jim Broadbent

Begyakorolta a gesztusait és mimikáját?

Persze, az volt a kiindulópont. Ebben a dokumentumfilmben mondta egyébként, hogy "Jobb csendben maradni és bolondnak tűnni, mint megszólalni és eloszlatni minden ezzel kapcsolatos kételyt." Ez egyrészt nagyon igaz, másrészt pedig sokat elárul az öniróniát sem nélkülöző humoráról. De egyébként tényleg nem sokat tudni róla, mint magánemberről.

Nem volt ijesztő megformálni egy olyan valós személyt, akiről ennyire kevés információ áll rendelkezésre?

Alapvetően úgyis fikció az egész. Persze tudjuk, hogy nézett ki, és a közvetlen környezete nyilván tudta is, milyen volt, de a nagy többség hozzám hasonlóan csak elképzelte, milyen ember lehetett valójában. De alapvetően úgy gondolom, hogy Abi Morgan forgatókönyve tisztelettel és együttérzéssel közelített hozzá, és figyelembe vette a rendelkezésre álló alapanyagokat róla, pl. Carol Thatcher dokumentumfilmjén kívül a könyvet is, amit írt róla.

A film alapján a Vasladyt az életben teljesen meglágyította a férjével való kapcsolata. Mivel említette, hogy kevés hang-, illetve filmanyag volt elérhető Denisről még a nyilvános megjelenéseiken is, a magánéletben pláne, hogyan építették fel a kettejük kapcsolatát? Mennyi lehet igaz abból, amit látunk és mennyi a fikció?

Minden fikció. Egyáltalán nem láthattunk bele a magánéletükbe. Abi Morgan, a forgatókönyvíró tiszteletteljesen találgatott, ami a legtöbb, ami ebből a helyzetből kihozható. Konzultált a környezetükből emberekkel, de ők is csak találgathattak Thatcherék házaséletét illetően. Az pedig, hogy Maggie időskorában Denisről fantáziál pláne kitaláció - egy drámai eszköz, hogy bemutathassuk, hogyan viszonyult Denis a felesége politikai karrierjéhez. De ez egy bevált eszköz, sok életrajzi filmben szolgálnak fikciósított elemek a tények keretéül. Shakespeare is alkalmazta, szimpla emberi gyarlóságok királyok, államfők politikusok életére átültetve máris nagyobb jelentőséggel bírnak, hiszen országok, birodalmak sorsát befolyásolják. Ennek persze az a következménye, hogy "Thatcher, a politikus" a vásznon már valamelyest "Thatcher, az ember"-ként jelenik meg.

A Vaslady | Jim Broadbent és Meryl Streep

Érzett-e különbséget, hogy nő írta és nő rendezte a filmet? Kölcsönzött-e ez egyfajta női megközelítést az egész projektnek?

Sosem foglalkoztam ezzel, egyszerűen úgy gondoltam rájuk, mint okos, tehetséges emberek, akikkel szívesen dolgozom együtt. Korábban is forgattam már női rendezőkkel, nem téma számomra, semmi különbséget nem érzek. Kívülről persze jelentőségteljes lehet megállapítani, hogy Abi, Meryl és Phyllida közreműködésével került feldolgozásra ez a konkrét téma, és valószínűleg számukra valóban fontos belső dinamikát jelenthetett, de az én közreműködésemet ez nem befolyásolta.

Mi volt a reakciója, amikor először látta Meryl Streep alakítását Thatcherként a forgatáson?

Először egy ebéden találkoztunk, akkor mutattak be minket egymásnak, jó pár hónappal a forgatás kezdete előtt. Sokat beszélgettünk akkor Thatcherről, sőt ott helyben megmutatta, hogyan hangsúlyozott Thatcher, hogy ne szakíthassák félbe. Annyira hihetetlenül jól eltalálta Thatcher stílusát abban a pár másodpercben, hogy azonnal éreztem, hogy hibátlan lesz. Amikor pedig már sminkben megjelent, elállt a lélegzetem. El is felejtettem, hogy nézett ki az igazi Thatcher.

Szakmailag elfoglaltabb mostanában, mint mondjuk a harmincas éveiben volt?

A harmincas éveimben? Akkor pont nagyon elfoglalt voltam. A drámaiskolában nagyjából azt határoztam el, hogy harminc éves koromig adok esélyt a színészetnek, és ha addig nem jön be, akkor valami más foglalkozást keresek magamnak. Szóval nagyon igyekeztem akkoriban, sok energiám volt. Természetesen nem voltak ilyen szintű szerepeim, és nem is kerestem ennyit, de sokat dolgoztam színházban, elfoglalt voltam.

felső sor: Brazil (1985), Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (2004) | középső sor: Moulin Rouge (2001) | alsó sor: Narnia Krónikái (2005), Harry Potter és a félvér herceg (2008)

Kereste a kockázatot a karrierje során?

Abszolút. Mindig vonzottak a kihívások, sosem próbáltam a biztonságos opciók felé húzni. 1976-ban például egy nyolcórás sci-fi színdarabban vállaltam szerepet, vagy tíz különböző karaktert kellett megformálnom, jóformán ingyen. Még a megtakarításaim is rámentek, hogy ebben a darabban játszottam, de sikeres lett kult-színházi körökben, és megdobta a karrieremet. Sok ilyen kis fura vállalkozásban vettem részt. És Mike Leigh-vel dolgozni is mindig rizikós, mert sose tudod, milyen szerepet kapsz. A legjobban sikerült szerepléseim közül több is úgy indult, hogy forgatókönyv sem volt, hanem improvizációra épült. Nem csak a Mike Leigh-projektekre gondolok, hanem színpadi vígjátékokra is. Szeretem az olyan vállalkozásokat, amikor a színészek befolyásolhatják az eredeti koncepciót. Mike Leigh-vel is azért dolgozom szívesen, mert nyitott a színészi beleszólásra, improvizációra.

Ehhez képest mi a kihívás olyan franchise-okban szerepelni, mint például a Harry Potter?

Pazar, mondhatni egyfajta luxus. Én csak a hatodik résztől szerepeltem a Harry Potter-filmekben, így nem kellett egy évtizedet rájuk áldozni az életemből (Horatius Lumpsluck professzort játszotta, a hiú bájitaltanárt, aki maga köré gyűjti a legbefolyásosabb diákokat - a szerk.). De nagyon jól éreztem magam a forgatáson, és remek érzés volt részese lenni egy ilyen kulturális jelenségnek.

Említette, hogy Mike Leigh-nél gyakran lutri, hogy mi lesz a szerepe. Ez azt jelenti, hogy ő bármilyen szerepet is kínál, elfogadja?

Vele nem így működik a dolog. Nem szerepet ajánl fel, hanem a lehetőséget, hogy vele dolgozhass. Ha igent mondasz, a szerep maga a következő hat hónapban alakul ki közös együttműködésben. Már sokszor dolgoztunk együtt az elmúlt harminc évben, először '79-ben. Nem tudom, fogunk-e még együtt forgatni, nagyon nagy energiabefektetést igényel a vele való munka. Biztos fogunk még, de nem automatikus. Nem mondanám, hogy bármikor ugrom a kedvéért.

A Sense of History (Rendező: Mike Leigh | Forgatókönyvíró és főszereplő: Jim Broadbent)

A három évtizednyi közös munka során hogyan befolyásolta a színészi játékát Mike Leigh?

Óriási hatással volt rám Mike. Amint említettem, közösen alakítjuk ki a sztorit, így ahhoz képest minden más munka nagyon könnyűnek tűnik, mert csak megkapod a forgatókönyvet, betanulod a szövegedet és csapó. Ezzel szemben egy Mike Leigh-filmben fel kell építeni a karaktert, hűnek kell lenni hozzá, ki kell találni a háttértörténetet és a saját karakterünk viszonyrendszerét is. Ez a komoly részvétel az alkotói folyamatban sokkal koncentráltabbá tesz, mint egy átlag filmszerepnél. Vele a színészek valóban maguk hozzák létre a karaktereket és a viszonyulásukat a többi karakterhez. Ezt a hozzáállást az ember tudat alatt is átviszi más szerepeibe is.

Vannak még olyan rendezők, akikkel mindenképpen szeretne együtt dolgozni?

Rengeteg. De nem mondhatok neveket, mert óvatosnak kell lenni azzal, hogy mit kíván az ember, nehogy visszaüssön.