Idegenkedtek a leszbikusoktól

A héten bemutatott Havanna, szeretlek! című szkeccsfilmben hét rendező villant fel egy-egy képet Kuba fővárosáról, Havannáról. Közülük öttel beszélgettünk a cannes-i filmfesztiválon arról, hogy mi a véleményük a kubaiaknak a homoszexualitásról, hogy nézik-e az órájukat az emberek, amikor Castro beszél, hogy hisznek-e a helyi rendőrök a fekete mágiában, és hogy a cenzoroktól nem kell humorérzéket várni. Az interjú csoportos beszélgetés keretében készült.

Az interjúban megszólaló rendezők szkeccsei:

Benicio Del Toro: Egy fiatal amerikai színész (Josh Hutcherson) belecsöppen Havanna egzotikus éjszakai életébe.

Pablo Trapero: Egy filmrendező (Emir Kusturica) Havannába érkezik, hogy életműdíjat vegyen át a filmfesztiválon, de inkább csavarogni van kedve a városban.

Julio Medem: Egy tehetséges kubai énekesnőnek döntenie kell, hogy Spanyolországba utazik-e a karrierje miatt, vagy Kubában marad a szerelmével.

Elia Suleiman: Egy palesztin férfi (Elia Suleiman) bóklászik Havanna utcáin, miközben arra vár, hogy a palesztin nagykövetségen fogadják.

Gaspar Noé: Egy tinilány összejön egy másik lánnyal. A szülei rémületükben tisztító szertartásnak vetik alá.

Julio Medem, Pablo Trapero és Benicio Del Toro a cannes-i interjú közben

Mind a hét rövidfilm viszonylag optimista képet sugároz Kubáról. Ez szándékos?

Gaspar Noé: Ezért fizettek nekünk. Az ember csakis a kubai Nemzeti Filmközponton keresztül kaphat engedélyt arra, hogy Kubában forgasson. Ők mindent tudtak a filmről. Csak a kormány engedélyével és támogatásával lehet forgatni.

Mindent meg kellett mutatnotok nekik?

Elia Suleiman: Persze! Az én forgatókönyvem egy cseppet sem tetszett nekik, és kérték, hogy változtassak meg benne bizonyos dolgokat, mert gunyorosnak érezték. Nem tetszett nekik, hogy viccet csinálok a vízcsövekből jövő furcsa hangból és a Nemzeti Hotelből. De szerintem a hatalom általában nem értékeli a humort, úgyhogy botorság is lett volna azt várni, hogy tetsszen nekik.

GN: Az én esetemben az aggasztotta őket, hogy a leszbikus történetben az egyik lányon iskolai egyenszoknya van, és hogy ez milyen képet sugall a kubai oktatási rendszerről. De megmagyaráztam nekik, hogy nem akarok semmit mondani a kubai oktatási rendszerről, csak jelezni akarom, hogy ezek a lányok tizennégy évesek. Ezt elfogadták. De nemcsak Kubában aggódnak az ilyesmi miatt. Amikor Japánban készítettem filmet, ők is nagyon aggódtak, hogy mit forgatunk náluk. Ha egy másik kultúrából érkezel, a helyiek mindig aggódnak.

Havanna, szeretlek! - Gaspar Noé szkeccse

Gaspar, tapasztalatod szerint Kubában mi a jellemző attitűd a homoszexualitás iránt?

GN: Utánakérdeztem, hogy probléma-e, ha erotikus jeleneteket forgatok, és azt mondták, hogy ha két felnőttről van szó, csinálhatok, amit akarok. De aztán kitaláltam, hogy két lányról akarok filmet forgatni, akik megcsókolják egymást, majd az egyiknek tisztító rituálén kell részt vennie, mert a szülei megrémülnek, hogy leszbikus. Reméltem, hogy leforgathatok a lányokkal egy szexi jelenetet, ami számomra izgalmas lett volna, de a szereplőválogatás során észrevettem, hogy a lányok nagyon erősen idegenkedtek a leszbikus jelenettől. Kubában van egy csomó melegbár, tele van transzvesztitákkal, de amikor a lányok meghallották, hogy meg kell csókolni egy másik lányt, fejvesztve menekültek. Végül a kiválasztott lány anyja győzte meg a lányát arról, hogy nem dől össze a világ, ha megcsókol egy másik lányt, és a nézők is érteni fogják, hogy csak szerepet játszik. Még a másik lány - aki pedig hivatásos színésznő volt - is aggódott, és kérdezgetett, hogy ugye nem fog tizenöt másodpercnél tovább tartani. Úgyhogy megígértem, hogy csak egyetlen felvételt készítünk, és azt húztam ki annyira, amennyire csak lehetett. Furcsa, de Kubában még a férfiaknak is ellenérzéseik vannak a leszbikusokkal szemben. Nem tudom, mi ennek az oka.

Hogyan folyt a szereplőválogatás idegen terepen?

GN: Egy casting directora volt az összes kisfilmnek, egy tündéri nő, aki valószínűleg az egyetlen hivatalos casting director Kubában, és mindenkit ismer.

ES: Én az utcán találtam meg a szereplőimet, nem dolgoztam vele. De a találkozásunk nagyon vicces volt. Amikor megérkeztem a helyszínre, pánikban voltam, mert még nem volt forgatókönyvem. És valaki szólt, hogy bemutat a casting directornak. Nekem meg nem volt castingolnivalóm, hiszen még meg sem írtam a sztorit. A nő nagyon mosolygós volt, olyan "mamma" típus, de aztán leesett, hogy nem fogok tudni kommunikálni vele, hiszen nem tudok spanyolul. Megkérdeztem a fickótól, aki bemutatott, hogy mégis hogyan fogom tudni megbeszélni a nővel, hogy milyen karakterekre van szükségem. A nő pedig válaszul egy ilyen harcművészeti mozdulatot tett felém. Kérdem a fickót, hogy ez meg mi, és azt feleli, hogy a nő azt mutatja, hogy elég, ha belenéz a szemembe, és pontosan tudni fogja, hogy milyen karakterekre van szükségem. Úgyhogy az utcáról szedtem össze őket.

Havanna, szeretlek! - Elia Suleiman szkeccse

Mennyire volt nehéz leküzdeni a különböző akadályokat?

ES: Sokat nyafogtunk, és időnként, amikor teljesen elkeseredtünk, megfenyegettük a producereket, hogy lelépünk. Egy átlagos napon csak a tervezett mennyiség felét tudtuk leforgatni a rossz infrastruktúra miatt. De a producerek se tudtak sokat tenni.

Miért csatlakoztatok a projekthez, és mennyi beleszólásotok volt a forgatókönyvbe?

Benicio Del Toro: Szerettem volna Kubában forgatni, Leonardo Padura forgatókönyvéből dolgozni, olyan filmesekkel együttműködni, mint Julio és Pablo, és persze eljönni Cannes-ba. Főleg azért vállaltam, mert el akartam jönni Cannes-ba.

Pablo Trapero: Az én epizódomnak az a címe, hogy Jam Session, és én magam írtam, de Leonardo Padura sztorija alapján. A történet teljesen fikciós, és az volt a kiindulópontja, hogy tisztelegni akartam a havannai filmfesztivál előtt. Nagyon szeretem ezt a fesztivált, és a helyiek számára is nagyon fontos. Mindig hosszú sorok kígyóznak a mozik előtt, és rendezőként nagyon megható ott megnézni egy filmet.

Pablo, a te szkeccsed főszereplője Kusturica. Ismerted korábbról? Miért őt választottad?

PT: Csak futólag találkoztam vele olyan helyeken, mint például ez itt, Cannes-ban. Azért választottam őt, mert azt akartam, hogy a film vicces legyen, és szerintem jól áll neki ez a figura, bár semmi köze a valós személyiségéhez. Ő például soha életében nem vett még fel szmokingot. Ezt nehéz is volt elérni nála. A film díszbemutatójára sem vett még nyakkendőt sem.

Benicio Del Toro, Laurent Cantet, Elia Suleiman, Gaspar Noé, Pablo Trapero, Emir Kusturica és Julio Medem a Havanna, szeretlek! cannes-i premierjén

Julio Medem: Én földrajzilag és mentálisan is nagyon messze voltam, amikor felkértek a feladatra, éppen egy regényt írtam Periklész feleségéről, Aszpásziáról. '97-ben egyszer már jártam Havannában, a filmfesztiválon, és fantasztikusnak találtam a helyieket, ezért vállaltam el a felkérést. Tudatában voltam, hogy kívülről látom a havannaiakat, és valahogyan közelebb akartam kerülni hozzájuk, ezért azt javasoltam Padurának, hogy induljunk ki a Cecilia Valdes című 19. századi kubai regény főhőséből, akinek lehetősége nyílik arra, hogy elhagyja Kubát, és Spanyolországba utazzon. A kisfilm azt vizsgálja, mit jelent a lány számára, hogy ott kell hagynia a szerelmét és a hazáját.

ES: Nekem is felajánlották Padura történeteit, de én nem éltem ezzel a lehetőséggel, ahogy Gaspar sem.

GN: Az én filmem annyiban különbözött a többitől, hogy mi néhány nappal a forgatás előtt még nem tudtuk pontosan, hogy mit fogunk forgatni.

ES: Mi ketten voltunk, akik úgy érkeztünk a helyszínre, hogy nem volt precíz forgatókönyvünk, hanem azt akartuk, hogy a helyszínen, az adott pillanatban is formálódjon még a filmünk. Én még a forgatás alatt, éjszakánként is átírtam a forgatókönyvet. Összesen másfél hónapunk volt a film elkészítésére a forgatókönyv megírásával, a szereplőválogatással és az ötnapos forgatással együtt. Szóval nem is baj, hogy a "szkeccs" szót használjuk a filmmel kapcsolatban. Nincs benne annyi árnyalat és réteg, mint egy nagyjátékfilmben. Inkább ceruzarajz, mint olajfestmény.

Havanna, szeretlek! - Julio Medem szkeccse

A kész filmet látva hogy érzitek, mennyire sikerült megragadni a mai Havannát?

JM: Én tegnap láttam először egyben az egész filmet. Azt hiszem, összességében realisztikusan ábrázolja a kubai társadalmat. A filmet egy éve forgattuk, de azóta semmi nem változott az országban. Úgy érzem, "stand-by"-ban van az egész ország, várják, hogy valami történjen.

PT: A film persze fikciós, nem akar dokumentarista lenni, de szerintem mégis közel áll ahhoz, amit ti is tapasztalnátok, ha Havanna utcáin mászkálnátok. Sok nagyon hasonló képet látnátok, mint amelyek a filmben szerepelnek. De szerintem pont az az érdekes a filmben, hogy hétféle képet közvetít, és pont ettől gazdag.

ES: Ezt a filmet a producerek álmodták meg, nem a rendezők. Nekem az nem tetszett benne, hogy a színészek egy része felbukkant több epizódban is, ez egyáltalán nem fogott meg. Ettől eltekintve nincs másról szó, mint ugyanannak a helyszínnek különböző esztétikák szerinti értelmezéséről.

Volt olyasmi Havannában, ami meglepetést okozott?

ES: Semmit sem tudtam Havannáról korábban, úgyhogy számomra minden nagyon meglepő volt. Amikor felkértek, hogy utazzak a világ másik felére, épp javában zajlott az arab tavasz, és én teljesen be voltam lelkesedve. Őszintén szólva ez a felkérés egy kicsit letört, úgy éreztem, emiatt kimaradok az eseményekből. Aztán ez teljes tévedésnek bizonyult. Lehet, hogy ez túl spirituálisan hangzik, de Havanna próbára teszi az ember személyiségét. Mind morális szempontból, mind azt a kérdést tekintve, hogy ha nézünk valamit, akkor valójában kifele nézünk, vagy befelé tekintünk. Az ember interjúkban hajlamos kategorikusan fogalmazni egy-egy témáról, de az igazság az, hogy számomra még mindig sok nyitott kérdés maradt Kubával kapcsolatban.

Havanna, szeretlek! - Pablo Trapero szkeccse

Mikor jött az ötlet, hogy felhasználd Fidel Castro legendásan hosszú beszédeit?

ES: Szinte azonnal, ehhez nem kellett Havannát ismerni, Párizsban voltam, amikor eszembe jutott. Megkérdeztem egy Al Jazeeránál dolgozó, Kubában élő ismerősömet, hogy az emberek nézik-e az órájukat, miközben Castro beszél. Mondta, hogy fogalma sincs, de adott egy csomó felvételt, és megtaláltam, amit kerestem, pont Castro öccse nézte az óráját.

Megváltozott a véleményetek Kubáról az ott töltött idő alatt?

GN: Az embernek megvannak a maga sztereotípiái a helyről, mielőtt odautazik, aztán ott új sztereotípiákkal gazdagodik. Nem mondhatnám, hogy megismertem Kubát, épp csak vetettem rá pár pillantást. Még mindig nem értem, hogyan működik. Például próbáltam kicsit utánajárni a helyi rítusoknak, és meglepődtem, hogy mennyire ijesztők. Nem számítottam rá, hogy annyira rémisztők lesznek, hiszen mindenki hisz bennük, mindenki nagyon babonás. Mindenki amulettet hord magánál. Még a rendőrök is hisznek a fekete mágiában.

BDT: Szerintem a legtöbben Kuba árnyoldalára koncentrálnak, de ennek a történetnek két oldala van. Amikor Kubáról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk az amerikai embargóról. Mielőtt ítélkeznénk, meg kéne nézni, mi történne, ha feloldanák az embargót. A kubai kapcsolataim révén tudom, hogy kisebb változások már végbementek, például az embereknek már lehet saját autójuk, amit el is adhatnak. Én Kubában művészekkel, úgymond az elittel találkozom, akik tisztában vannak a változás szükségszerűségével, és azzal is, hogy ez időbe telik. A gazdaságilag legfejlettebb országok is összeroppannának, ha embargó alá helyeznék őket, Kubában viszont ennek ellenére megőrizték a méltóságukat.

Havanna, szeretlek! - Benicio Del Toro szkeccse

Szerinted Obama mit tehetne?

BDT: Szerintem Obama már sokat tett a saját mozgásterén belül. Amerika egy óriási, lassan mozgó gépezet. A Bush kormányzat alatt egészen más élmény volt Kubába utazni, most megint olyan, mint a Clinton-éra alatt volt. Amikor legutóbb Kubába repültem, majdnem olyan volt, mintha csak Dallasba mentem volna. Ha újraválasztják Obamát, remélem, megpróbál párbeszédet kezdeményezni Kubával.