Halász Judit: Én sem tudhatom, szeretnek-e

2012.10.07. 15:22

Felnőtté válásunk nagy pillanata, amikor ráébredünk, hogy Halász Judit nem csupán a mi jó tündérünk, akinek hangja beleivódott a sejtjeinkbe, hanem egy színésznő, aki színházban és filmen is emlékezetes alakításokat nyújtott - felnőtteknek. A színésznőt 70. születésnapja alkalmából köszöntjük ma, és ennek apropóján kifaggattuk egész pályafutásáról. Mesélt arról, mit tanácsolt neki Várkonyi Zoltán, miért nem forgatott többet Szabó Istvánnal, milyen emléket őriz Huszárik Zoltántól, és persze arról is, mit adott neki - és mit vett el tőle - a gyerekeknek készült sok lemez.

Vannak színészek, akik a színházi munkát tartják fontosabbnak, és vannak, akik filmezni szeretnek jobban. Ön melyiket preferálja?

Én nem tudom a kettőt rangsorolni. Nekem mindig inkább az számított, hogy hol kapok jobb szerepet, hol dolgozhatok jobb rendezővel. Színházban is kerülhet az ember olyan darabba, amit legszívesebben nem vállalna, de mivel szerződése van, és egy társulat tagja, kötelező eljátszania mindent. Egyszer-egyszer vissza lehet adni szerepet, de nem illik. A film egészen más, ott van az embernek választási lehetősége. Kezdő koromban - részben a barátaim tanácsára - sok olyan filmszerepet visszautasítottam, amely főszerep lehetett volna. Pedig én még jóformán ismeretlen voltam. De azt gondoltam - és ezzel a mai napig egyetértek -, hogy egy rossz kezdés sokkal jobban visszaveti valakinek a karrierjét, mintha az ember vár a megfelelő alkalomra.

És nem terjedt el önről, hogy nagyképű? Mert ebben a szakmában könnyen ráfoghatták volna.

A rádióban így történt. Alig van prózai felvételem a rádióban, mégpedig azért, mert az ember fillérekért ment oda dolgozni - ami persze még így is jól jött a színházi kereset mellé, amiből már akkor sem lehetett megélni. De amikor megszületett a fiam, úgy döntöttem, nem megyek el mellőle éjszakánként - a rádióban ugyanis akkor voltak a felvételek, és volt úgy, hogy egy rádiójáték felvétele egy hétig is eltartott. Mindezt az amúgy is alacsony fizetésem tíz százalékáért, úgyhogy erről inkább lemondtam, és el is terjedt rólam, hogy nagyképű vagyok. Se rádiójátékot, se egy értékesebb irodalmi művet nem mondtam fel szalagra. A filmgyárban ez nem így volt, ez csak mese. Lehet, hogy egy körön belül továbbfut valakiről egy történet, de nem terjed el az egész filmes szakmában. Nem múlt azon semmi, hogy én mit adtam vissza korábban.

Milyen szerepeket adott vissza?

Nem szívesen mondom el. Nagyon jó színésznők játszották el őket, akiket ma nagyra becsülünk.

Ilyen pontosan tudta, mi passzol önhöz?

Persze. Amíg az ember diák, sokkal több dologra odafigyel, mint később. Később az ember kicsit bezárul. Akkoriban nem volt olyan produkció - akár színházi, akár filmes premier -, amit meg ne néztünk volna. A Filmművész Szövetség hetente többször tartott filmklubot a Gorkij fasorban, ahol a külföldi filmekhez is hozzájutottunk. Ha az ember nem játszott, oda ment mozizni. Szóval mindent tudtunk, azt is, hogy Magyarországon ki mit csinál. Egyetlen íratlan szabály volt: ha valaki kezdő, annak segíteni kell, ezért elsőfilmesnek sosem mondtunk nemet.

Halász Judit tinédzserkori önmagával beszélget telefonon

Végül aztán Keleti Mártonnal forgatott először, az Esős vasárnap című filmben. Jó kezdés lehetett az osztálytársaival együtt játszani egy ilyen nagy mester keze alatt.

Tudja, az idő sok mindent más színben mutat. Mi Keleti Mártont egyáltalán nem tartottuk nagy mesternek. Fábri Zoltánra, Makk Károlyra néztünk fel úgy, mint nagy mesterekre. Akkor még Szabó Istvánék generációja nem indult el, épp főiskolások voltak. Keleti Márton pedig egy nagyon elismert, sikeres rendező volt, de amíg az ember fiatal, a világmegváltásnál nem adja alább, ezért nem tartja nagyra azokat, akik konvencionális filmeket csinálnak.

Nekem az egyik kedvenc filmem az Esős vasárnap. Mit gondol, miért állta ki az idő próbáját? Miért van az, hogy a korabeli nagy filmek egy részét ma halálra unjuk, a történetmesélős, egyszerű történetek viszont nem veszítették el a bájukat?

A magyar film nagy része politikus alkotás volt. Azért alakultak ki új filmnyelvi eszközök, sőt új műfajok is, mert azokon keresztül tudtak a rendezők többlettartalmat kifejezni, így tudtak több réteget adni a filmnek. Így tudták megüzenni a világnak, hogy mi zajlik a vasfüggönyön innen. Ezek felett azért múlt el az idő, mert a témájuk felett is elmúlt az idő. Azok a társadalmi problémák és jelenségek ma már nem léteznek, nincsenek. Egy szerelmi történet meg örök, és az emberi kapcsolatokról szóló mesék is érvényesek minden korban.

Szóval az Esős vasárnap csak egy kellemes nyári kaland volt - ha jól veszem ki a szavaiból.

Nem, azért nem csak egy nyári kaland volt. Nagyon nagy dolog volt, amikor megjelent az osztályunkban Keleti Márton a két dramaturgjával, Szász Péterrel és Bacsó Péterrel. Körülnéztek, és azt mondták: "Gimnazistákról fogunk filmet forgatni, és ti fogjátok eljátszani őket". Hát, mi elájultunk a gyönyörűségtől. Pláne azért, mert együtt lehettünk benne. Ha az ember az osztálytársaival dolgozhat, akkor a gátlásai is könnyebben oldódnak, ez nagyon nagy könnyebbség.

Részlet az Esős vasárnap című filmből

Feltűnő a filmben, hogy mennyire megvolt mindenkinek a maga egyéni karaktere. Csupa különböző alkatú lány.

Azért dolgoztunk is ezen. Béres Ilona például akkoriban játszotta el Tímeát is Az arany ember-ben, mert egy nagyon szép lány volt. És az Esős vasárnap-ban képes volt egy csúnyácska egérkét csinálni magából. Pedig ez is nagy kockázat az első bemutatkozásnál, mert megtörténhetett volna, hogy így jegyzik meg, és csak erre akarják használni később. Szerencsére amikor a valóságban is találkoztak vele, látták, milyen szép. Az ellenkezője történt Tordai Terivel. Ő meg olyan gyönyörű volt, hogy soha nem derülhetett ki róla, milyen fantasztikus humora van. Mindig csak széplány szerepeket kapott. Pedig ha felfigyeltek volna a humorára, egészen egyedi módon tudott volna komikaszerepeket megoldani, és egész máshogy alakult volna a pályája.

Én egy cserfes kislány voltam, és rettenetesen szenvedtem attól, hogy mikor fog végre érvényesülni az "intellektusom". Nagyon sokáig csak bájos lányokat játszottam - színházban is. Amikor Várkonyi Zoltán szerződtetett a Vígszínházba, azt mondta: "Nehogy azt hidd, hogy femme fatale-okat fogsz játszani! Vígjátékokban fogsz szerepelni." Én meg azt gondoltam magamban: "Honnan veszi a Várkonyi, hogy én femme fatale-okat szeretnék játszani?" Rettenetesen fájt nekem, hogy az első 3-4 évben csak vígjátékokban kaptam szerepet, és fogalmam sem volt róla, milyen jót tett velem a Várkonyi. Mert a vígjátékot szereti a közönség, és aki jó benne, azt megjegyzi magának, és legközelebb is látni akarja. Másrészt a szakmát is nagyon meg lehet tanulni a vígjátékon - ott a közönség reakciója mindig hangos, tehát pontosan érzékelhető. Legalább négy év telt el, mire megkaptam az első drámai szerepemet egy Krúdy-darabban. Filmen pedig az első, nem "kislányos" szerepemet Szabó Istvántól kaptam, de vele jóban voltam, régóta ismertük egymást.

De ez nem az Álmodozások korá-ban volt, ugye?

Nem, abban még ő is kislányos szerepet osztott rám, az volt a nevem a filmben, hogy Habgab. A Szerelmesfilm-ben már nem ezt a karaktert kellett hoznom.

A Szerelmesfilm talán a legmeghatározóbb film az ön pályáján, és egy emblematikus alkotás a hatvanas évekből. Már akkor is menő film volt?

Nagy közönségsiker volt, és rettenetesen jó munka. Ha olyan emberek dolgoznak együtt, akik tudják, hogy mit akarnak, és ismerik egymást, az nagyon jó eredményt szülhet. A közös cél és a közös tapasztalatok egy remek kombináció, és nagyon jó együttlét. Mindannyian frankománok voltunk, és hatalmas élmény volt, hogy elmehettünk együtt Franciaországba egy hétre forgatni. Akkor, amikor nem lehetett csak úgy utazni, mert be voltunk zárva!

A Szerelmesfilm egyik Franciaországban forgatott jelenete

Attól tartok, van, akinek az jut eszébe erről, hogy megvolt az ára annak, hogy Szabó István külföldön forgathatott.

Nem tudtunk róla. És ha visszagondolok, úgy látom, senkinek nem származott belőle kára. Azt, hogy 19 éves korában milyen fenyegetésekkel vettek rá valakit, hogy jelentéseket írjon, azt egyikünk sem tudhatja. És amit mi a hatvanas évektől kezdve megéltünk, az már semmiség volt ahhoz képest, ami gyerekkoromban volt itt, a Rákosi-korszakban. Nekem mégis szép volt a gyerekkorom, mert a családom szeretettel vett körül. Nincsenek fájdalmas emlékeim.

Amikor először kerültem külföldre - válogatott díjugratóként -, azon csodálkoztam, hogy "Jé, Bécsben ugyanolyan a fű, mint nálunk!" Ez 1960-ban történt, amikor ifjúsági Európa-bajnokságon vehettem részt Velencében, és Bécsben kellett átszállnunk a vonatra. Amíg nem jött a csatlakozás, kimentünk a Burgba, és a három fiú meg én hasaltunk a fűben, és négylevelű lóherét kerestünk, hogy szerencsét hozzon. Persze az ifjúság sok mindent más színben láttat, mert az ember főleg a szép dolgokra emlékszik.

De vannak alapolvasmányaim erről a korszakról, amelyek sok kérdésre választ adtak nekem. Ilyen volt például Jorge Sempruntól a De szép vasárnap, amelyben elmeséli, hogyan vált azzá, aki. Olyan komplikált dolgok ezek. Hogy az ember hogyan változik, mivé válik. Miért mond valamire igent, és miért tagad meg valami mást. Sok tapasztalat és tragédia kell hozzá, hogy az ember bizonyos dolgokat megértsen. Aki e nélkül véleményt mond valakiről, azt én semmire sem tartom. És nagyon sok pozitív dolog is történt velünk akkoriban.

Miért nem játszott többet nagy szerepet Szabó Istvánnál? A Szerelmesfilm után magától értetődő lett volna még néhány közös munka.

Mindenki változik az évek során, nyilván nem maradtunk ugyanolyanok - egyikünk sem. De akkoriban történt az is, hogy Várkonyi rendezett egy darabot a Vígszínházban, amelyben már ki voltak osztva a szerepek. Nagyon szerettem őt, rengeteget tanultam tőle, és szerettem volna benne lenni a darabban. Volt is még egy-két apró karakter, amelyet egyelőre nem alakított senki. Bekéredzkedtem hát a próbára, és megkérdeztem, hogy nem játszhatnék-e benne. Azt mondta Várkonyi, hogy ezek túl kicsi szerepek. Mondtam, hogy nem baj, én akkor is megcsinálom. Bevett az előadásba, majd másnap szólt a Szabó, hogy hamarosan forgat egy filmet, amelyben szívesen venné, ha szerepelnék. De akkor már nem mondhattam nemet Várkonyinak. Szabó választott mást helyettem. Ez volt az első, ami nem jött össze, utána már magától hívott mást.

Részlet a Fügefalevél című filmből

Viszont korábban forgatott Szabó mesterével, Máriássy Félixszel is. Őt sem tartotta nagy mesternek?

Máriássy egy filmben rendezett, a Fügefalevél-ben, és tudtam, hogy a filmművészetis osztálya - Szabó, Elek Judit, Rózsa János, Kézdi-Kovács Zsolt, Kardos Ferenc, akik közül végül is mindenkiből nagy rendező lett - mennyire felnéznek rá. Én is úgy emlékszem, hogy nagyon felkészült és határozott rendező volt. De abból a forgatásból számomra az maradt meg a leginkább, hogy a filmnek Hegyi Barnabás volt az operatőre, a felesége pedig a berendező. A felesége a forgatáson már terhes volt, Barnuska pedig kénytelen volt kiszállni a filmből, annyira beteg lett, aztán hamarosan meghalt. Ez volt az utolsó filmje. A lánya - Hegyi Barbara - már nem ismerhette. Arra emlékszem még, hogy Cegléden forgattunk, és minden hajnalban fél 6-kor jött értem a kocsi, hogy levigyen a forgatásra. Nagy hidegben forgattunk, úgyhogy ott tanultam meg, hogy ezentúl nyári filmet kell csinálni.

Forgatott a színházigazgatójával, Várkonyi Zoltánnal is.

Igen, a Kárpáthy Zoltán-ban kellett egy tüdőbajos lányt játszanom. Kérdeztem is tőle: "Kinek fog eszébe jutni rólam, hogy tüdőbajos vagyok?" Azt mondta: "Ez nem látszani fog, hanem el kell játszani." Már túl voltunk a film forgatásának felén, amikor az árvízi jelenetre került sor. Kérdeztem Várkonyit: "Miért nem menekül ez a lány lovon? Hiszen én díjugrató bajnok voltam!" "Hű" - mondta. "Miért nem szóltál előbb?! Elfelejtettem." Érdekes, a lovaglótudásomra sosem volt szükség. Egyetlenegyszer lovagoltam filmen, szintén Szabó Istvánnál, a Szerelmesfilm-ben, aki direkt miattam írta bele a történetbe.


Herskó Jánossal is dolgozott.

Nagyon érdekes figura volt, egy született tanár. Nagyon szeretett elmagyarázni mindent. Párhuzamos színészosztályba jártam az ő rendezőosztályával, ahová például Simó Sándor és Sándor Pál járt, és több olyan rendező, aki korábban képzőművész volt. Huszárik Zoltán is akkoriban járt a főiskolára, akinek egy rövidfilmjében szerepeltem. Őt valamilyen okból egy időre kitették a főiskoláról, és ekkor került vissza. Remek festő és grafikus volt, egy képe ma is az ágyam fölött függ. Akkor kaptam tőle, amikor együtt készítettük a Groteszk című rövidfilmet.

Minek köszönhető, hogy ennyi nagy alkotó került ki abból a generációból?

Nagyon nagy volt bennük a közlésvágy. El akarták mondani a saját életük tapasztalatait. És ha az ember kicsit ismeri a történelmet, nem nehéz észrevenni, hogy a diktatúrák idején az ellenállás nagyon sok remekművet eredményezett. Ez nemcsak a szocializmusra érvényes, hanem általában. De érdekes, mi, színészek sosem foglalkoztunk politikával. Mi csak a színházzal és a filmmel foglalkoztunk, és legfeljebb ezek kapcsán beszélgettünk arról, mi van a környezetünkben.  

Közben megérkezik a fotósunk, Hajdú D. András, aki elmeséli, hogy tegnap este is Halász Judit hangjára aludt el a kislánya. Majd a lánynevekre terelődik a szó.

Én pontosan tudom, mely nevek ma a legdivatosabbak: a Lili, a Hanna, aztán az Emma. Tudom, mert nekik kell a legtöbb aláírást adnom. És ezek már szép nevek, ez egy jó változás. Néhány éve még vég nélkül jöttek a Vivienek, a Kathrinok és a Jessicák, meg a dél-amerikai nevek.

Hozzászokott már ahhoz az áhítathoz, amivel a mai fiatal szülők - akik maguk is az ön zenéjén nőttek fel - viszonyulnak önhöz?

Nem, mert azt gondolom, egy színész sohasem tudhatja, hogy ismerik-e, szeretik-e.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A többi színészre ez talán érvényes, de ön kivétel.

Ezt nem tudom, fogalmam sincs róla. Azt gondolom, mindenkinek megvan a saját köre. Egy könnyűzenei koncerten a Pityi Palkónak is megvan a maga tábora.

Ön szerint van összefüggés a között, hogy óriási ismertségre és népszerűségre tett szert gyerekdalok előadójaként, filmekben viszont egyre kevesebbet szerepelt?

Biztos, hogy befolyásolta. De közben az évek is múltak, és a filmek többnyire huszonévesekről szólnak. Én magam érdeklődéssel nézem azokat a filmeket szerte a világból, amelyekben korombeli színészek játsszák a főszerepeket. Máshol még vannak ilyen filmek, hiszen mi is itt élünk, ebben a világban, nemcsak a húszévesek. Nálunk meg csak a televíziós sorozatokban tűnik fel egy-egy ilyen karakter, és ott harmincévesek játsszák az anyukát, és negyven-ötvenévesek a nagymamát.

Szóval inkább a kora miatt forgatott kevesebbet később?

Nem, azért el kell ismerni, hogy nálunk az embert szeretik elkönyvelni valahogy. Tudom, hogy ha én húszévesen kezdem az éneklést, a saját generációm sem forgatott volna velem. Méghozzá azért, mert ők azt akarták volna, hogy az ő filmjükre jöjjön a közönség, az ő nevükre, az ő történetükre. Nem pedig egy ismert színész nevére. Ez persze ma már idejétmúlt nézet, mert ma mindenre olyan embert keresnek, aki eleve népszerű. Ma mindegy, hogy hogyan, csak hozza be a közönséget a moziba. Rólam sokak fejében az a kép alakult ki, hogy "az az aranyos kis Halász Jutka". Ezt mondják rám, enyhe gúnnyal a hangjukban. De az az igazság, hogy mire ezt észrevettem, már késő volt, mert beleszerettem abba, amit a gyerekekkel csinálok. Akik sosem próbálták, azok nem érthetik meg, mit élek meg velük.

Részlet a Csiribiri című filmből

Az elején nem lehetett tudni, hogy ez ekkora hatású dolog lesz, ugye?

Dehogyis, nem is akartuk. Nem is gyerekeknek szántuk. Annyi volt az egész, hogy szerettem Bródy verseit, az Illés zenekar zenéjét, és szerettem volna énekelni. Aztán az első lemeznek sikere lett, és kiderült, hogy elsősorban gyerekeknek veszik. Ezért a másodikban már direkt megcéloztuk őket. Aztán jó pár évvel ezelőtt eljött az az idő, amikor észrevettem, hogy felnőttek azok a gyerekek, akiknek az első két-három lemezt készítettük, és akkor elhatároztam, hogy továbbra is énekelni fogok nekik. Ezért ma már nem kizárólag a gyerekeknek, hanem a családoknak énekelek - a koncerten meg a lemezeimen is.

Amikor elkezdte, ez a műfaj nem is létezett még, ugye?

Gyerekeknek csinálni színházat, vagy bármit, mindig egy kicsit másodrangú dolognak számított. Senkit nem érdekelt igazán. Én viszont komolyan vettem, mert láttam, hogy engem is komolyan vesznek a kicsik. Aztán megpróbáltunk minden lemezzel valamit elmondani, valamit megmagyarázni.

Mennyire volt szokványos akkoriban, hogy a színész maga kezdeményez egy produkciót?

Egyáltalán nem. Tulajdonképpen a filmhez nyúlik vissza, hogy én elkezdtem énekelni. Franciaszakos voltam a gimnáziumban, és később, a főiskolán is franciául tanultam Radnóti Fifikétől, aki most volt százéves. Ennek köszönhetően igazi frankomán voltam - imádtam a francia újhullámot, a francia zenét, a képzőművészetet, és ha utazhattam, Párizsba mentem. Az ottani lemezboltokban tűnt fel nekem, hány lemez jelenik meg a Nouvelle Vague színészeitől. Sokat megvettem, és úgy gondoltam, hogy ezek nem énekelnek jobban, mint én. Miért ne csinálhatnék akkor én is egy lemezt, aki folyton énekelek a fürdőszobában, meg a konyhában is? - gondoltam. A férjem is nagyon biztatott. Aztán a rádióban elénekeltem egy Charles Aznavour-slágert, ami nagy siker lett, állandóan játszotta a rádió. Még egy televízióműsorban is kiemelték, hogy így kell sanzont énekelni. Ezután kezdtem el nyaggatni Bródyt, hogy írjon nekem egy dalt, ő pedig egyszer csak kötélnek állt, és megírta a Csiribiri-t.


Aztán született még egy dal egy televízió-műsor felkérésére - ez volt a Micimackó. Akkoriban nem volt divat, hogy az Illés kísérőzenekarként álljon valaki mögé - talán Koncz Zsuzsa volt az egyetlen kivétel -, így Tolcsvayék lettek a zenészeim. Ők is azt mondták, Bródy majd bemegy velem a Hanglemezgyár igazgatójához, Bors Jenőhöz, és elintézi, hogy legyen egy lemezem. Mondtam: "Na, ne vicceljetek!" De Tini tényleg eljött velem, Bors Jenő meg majdnem lefordult a székről, mert addigra én már ismert színész voltam. Nem értette, mit keres az Illés és Halász Jutka együtt, de ránk hagyta. Azt mondta: "Jó, csináljátok!" Így született az első lemez. Aztán egyszeriben felbukkant egy csomó színész, aki lemezt akart csinálni, és Bors Jenő ezzel az indokkal meg akart szabadulni tőlem. Azt mondta: "Neked már van egy lemezed, most hadd jöjjön más." De a lemezem nagyon jól fogyott, aranylemez lett (akkor még százezer eladott példány volt az aranylemez), és kénytelen volt beleegyezni a folytatásba.

Később valóban létrejött egy ilyen műfaj, hogy "színészlemez".

Igen, de én azt hiszem, hogy mi Bródyval egy új műfajt találtunk ki. Olyan zenét csináltunk, amit szívesen hallgattak a gyerekek és a felnőttek is. Olyan versekből, amelyeket a gyerekeknek úgyis meg kellett volna tanulniuk, olyan zenével, ami akkoriban a legdivatosabb volt.

A színészek körében nem változott meg a státusza?

Nem, nekik természetes volt, hiszen mindannyian sokfelé dolgoztunk: színházban, rádióban, tévében, filmen, szinkronban. Nekik ez nem volt semmi különleges. Elhozták a gyerekeiket a koncertekre, amikor elkezdtem énekelni a Vígszínházban. A rendezők kezdtek csak másképp gondolkodni rólam. Ők hiszik, hogy rólam mindenki ugyanazt gondolja, mindenki egyfélének lát, és ezt úgysem tudom megváltoztatni. Én meg azt gondolom, hogy rengeteget tanultam a zenélésből, és sokkal több színészi eszközt sajátítottam el általa. Gondolja csak el, milyen közvetlen találkozás ez a közönséggel, és mennyi váratlan helyzetet kell megoldani közben. És a gyerekeknek nem lehet hazudni. Amikor az ember színészként vagy előadóként először találkozik gyerekekkel, rögtön kiderül, hogy elveszett, ha nem őszinte. Ezt rögtön meg kell tanulni. De egy idő után az ember már bármit meg tud csinálni.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Már előtte is sokszor játszott gyerekpartnerekkel, különböző filmekben. Én azt látom, hogy régebben a gyerekszínészek annyival természetesebbek és oldottabbak voltak, mint ma. Hogy tudták ezt akkoriban elérni?

Határtalan türelem kell a gyerekekhez. Leginkább a rendező részéről, ha el akarja érni, hogy a helyzetnek megfelelően viselkedjenek. Persze a partnernek - vagyis a felnőtt színésznek - is van benne szerepe. Van olyan gyerek, akit kiválasztanak egy válogatáson, aztán mégis képtelen megérteni, miről van szó. És van olyan is, aki rögtön ráérez. Ez a tehetség.

Az Ismeretlen ismerős című filmjét is egy gyerekkel - Szabó Danival - forgatta végig. Vele hogyan tudott együtt dolgozni?

Ő egy zseniális gyerek volt! Kérdeztük tőle, akar-e színész lenni. Azt mondta: nem! Miért nem, ha ilyen tehetséges vagy? Mert - mondta ő - inkább ez meg az akar lenni. Hát, a filmvágó nem volt közte, de végül az lett belőle.

Részlet az Ismeretlen ismerős című filmből

Ez a film merőben új oldaláról mutatja meg. Egy depressziós színésznőt játszik benne, aki örökbefogadással próbálja rendbe hozni az életét, de persze az sem megy könnyen. Azelőtt nem játszott ilyen sötét karaktereket - ezt azért készítették a férjével, hogy meg tudja mutatni egy másik oldalát is?

Nem. Én csak egy olyan filmet szerettem volna, amelyben a dalaim meg tudnak jelenni, és azokról az élményeimről szól, amelyeket a gyerekekkel megélek. Ezt végül sokkal később, a Csiribiri-ben csináltuk meg. Az Ismeretlen ismerős főhőse idegen karakter tőlem. Én - vele szemben - nem azért kezdtem el énekelni, mert sikertelen színésznő voltam. Pont az ellenkezője történt velem. Annyi feladatom volt, hogy szégyenkezve kellett nemet mondanom sok felkérésre, mert már nem bírtam többet.

A koncertezés pedig egy hatalmas, új felfedezés volt a számomra. Ott senki nem mondta meg nekem, hogy mit kell csinálnom. Nekem kellett kitapasztalnom mindent, és nagyon sokat tanultam belőle. Erről akartam egy filmet csinálni, ezzel nyaggattam a férjem (Rózsa János filmrendező - a szerk.). Az ő forgatókönyveit gyakran Kardos István írta, ő készített tehát egy forgatókönyvet ehhez. Kardos István egy régi barátunk, Kardos Ferenc testvére volt, akivel szintén sok filmet készítettem, és nagyon váratlanul hagyott itt minket. Szóval Kardos István találta ki az Ismeretlen ismerős történetét, ami egy nagyon szép történet volt, bár nem épp az, amit én elképzeltem. Próbáltunk rajta így is, úgy is módosítani, hogy közelítsen hozzám, de végül megmaradt az eredeti. Neki ez jutott eszébe.

De jó szerep volt.

Igen, nagyon jó szerep volt. Egy depressziós színésznő, aki épp véget vet a kapcsolatának, kidobja az élettársát, és örökbe fogad egy gyereket - hát, ez nem rólam szólt. 

A férje sokat segített abban, hogy színésznőként fejlődjön?

A férjem rettentő kritikus személyiség, és olyan maximalista, hogy sosem nyugszik bele abba, hogy valami ne úgy sikerüljön, ahogy elképzelte. Az ilyen ember nem könnyű. De sok filmjében játszottam: a Gyerekbetegségek-ben, a Pókfoci-ban, a Bűbájosok-ban, később az Ismeretlen ismerős-ben és a Csiribiri-ben. Nem is tudom, talán az Ismeretlen ismerős sem az én ötletem volt, hanem Babarczy Lászlóé, aki akkor az Objektív filmstúdió igazgatója volt. Alapvetően úgy gondoltam magunkra, mint két önálló személyiségre, akik a maguk útját járják. Ha netán volt olyan pillanat, amikor találkoztak az útjaink, annak nagyon örültem, de ha nem volt, akkor nem erőltettem.

Fotó: Hajdú D. András [origo]

Én úgy látom, egy színésznő csak akkor lehet igazán sikeres, ha megtalálja azt a rendezőt, aki szinte múzsaként tekint rá. Ha van valaki, aki mindig új oldalát tudja megmutatni.

Ez az optimális eset. De nemcsak egy jó rendezőre van szüksége, hanem olyan barátokra is, akiknek bízik az ízlésében. Egyedül valóban semmi nem megy. Az ember önmagáról sok olyan dolgot képzel, ami nincs összhangban a valósággal. Sosem felejtem el, amikor Béres Ilonával, Tordai Terivel és a többi lánnyal együtt először néztük meg az Esős vasárnap-hoz készült próbafelvételeket. Hát, rosszul voltunk. Én végképp ki voltam akadva, azt gondoltam: az nem lehet, hogy ez én vagyok! De aztán szerencsém volt, mert az első forgatási napon, az első jelenetem után azt mondta nekem Szász Péter, a film dramaturgja: "Halászkám, te egy zseni vagy!" Akkor egy kicsit elhittem, hogy jó, amit csinálok.

KAPCSOLÓDÓ CIKK