Miért van ennyi perverz Ausztriában?

Aki igazi horrorra vágyik, annak valójában Ulrich Seidl filmjeit kellene néznie. Bár nem fröcsög bennük a vér, és nem gyilkolnak meg bennük senkit, az emberi kapcsolatoknál nincs semmi brutálisabb az osztrák rendező szerint. Nem könnyű végignézni a munkáit. A Kánikula, az Import/Export és a Paradicsom-trilógia első két része után most megérkezett Magyarországra A remény paradicsoma is, a rendező pedig vele együtt eljött Budapestre, a Szemrevaló fesztivál vendégeként.

Ha a filmjei nézése közben hányingerem támad, akkor elérte azt a hatást, amit ki akart váltani?

Attól függ, kicsoda maga. A filmnek a néző ugyancsak a szereplője, és az én filmjeim esetében különösen nem mindegy, kicsoda ő, és neki mit tükröz vissza a történet.

Nekem nagyon megerőltető végignézni a filmjeit. Ezzel elégedett?

Igen, mert a hatása így tartósabb. Nehezen engedi be, de aztán mindenképp dolgozik önben, és a végén eljut egy felismeréshez.

Ulrich Seidl Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Néha arra a felismerésre jutok, hogy ezt a filmet soha az életben nem akarom többé látni.

Ez a legjobb minőségre utal, nem? És felvetődik a kérdés, miért akarta megnézni? Mit ébresztett fel önben? De ennek már csak önhöz van köze.

Tehát nem törekszik arra, hogy a filmjeit a néző szeresse.

Ha azt akarnám, hogy szeressenek, nem lennék ennyire sikeres, ne feledje. Lehet, hogy nehéz őket végignézni, de nehéz tőlük szabadulni is, és mindenképp felismerésekhez vezetnek. Ha nem adnának új gondolatot, nem lennének érdekesek a közönség számára. A művészet épp akkor működik, ha zavart okoz a befogadóban.

Nekem általában az a kérdés jut eszembe, vajon milyen ember készítette őket? Milyen ember lehet?

Aki direkt odanéz, és nem fordítja el a fejét, amikor az életünket látja. Aki érzékeny az emberek állapotára, korlátaira. Én elsősorban az emberek magányosságát tematizálom - akár egy kapcsolaton belül is, de tematizálom az erőszakos kapcsolatokat, és azt is, amit mások talán normálisnak látnak egy kapcsolatban, mert nem akarnak mögé nézni. Én viszont azt mondom: tessék odanézni! A filmjeim tükrök.

Ulrich Seidl Fotó: Tuba Zoltán - Origo

Szóval úgy gondolja, alapvetően ugyanaz foglalkoztatja minden filmjében.

Nem, azért a filmjeim különbözőek. A Szerelmet a feketepiacról egész másról szól, mint A hit paradicsoma, és A remény paradicsoma is más, mint az Import-Export. De mindegyik azzal foglalkozik, mi zajlik a lelkünkben, mit teszünk egymással, és mit tesz velünk a társadalom. A Szeremet a feketepiacról arról szól, hogyan viszonyul a nyugati világ Afrikához, de arról is, hogy mit gondolunk a nőkről, a női testről, a szépségről.

Erről jut eszembe, a filmjei legtöbbször statikus képekből állnak, ritkán tartunk a főhőssel, többnyire csak távolról szemléljük őt. Ez egyfajta kívülállást eredményez, csak hideg szemlélői vagyunk az eseményeknek.

Hamis megállapítás. Egyébként is, egy moziban mindenki szemlélő. A mozi épp a szemlélődésre épül: ülünk és bámulunk, így működik a mozi. De hogy nem megyünk a szereplőkkel, csak távolról nézzük őket... Nem tudom. Én úgy választok képi eszközt, hogy szolgálja a mondandómat.

Csak azt akartam kifejezni, hogy így nehezen tudunk azonosulni a főhőseivel.

Talán jobban be kéne engednie a történetüket. Ehhez szerintem nekem nincs közöm. Ön az, aki eltávolítja magától a filmet. Talán nem tudja elfogadni, hogy valaki Afrikába utazik, hogy férfiakkal lehessen, nem tudja ezt megérteni.

Szerelmet a feketepiacról Forrás: Anjou Lafayette

De, meg tudom érteni, csak előbb azonosulok a kiszolgáltatott férfi prostituálttal, mint az európai nővel.

Látja, akkor mégiscsak állást foglal.

A Paradicsom-trilógiában állandó régi operatőre, Wolfgang Thaler mellé szerződtetett egy amerikai filmest, Ed Lachmannt is. Miért?

Már az Import/Export-ban is így dolgoztunk. Szerintem ez egy luxus, mert voltam olyan szerencsés, hogy tíz évvel ezelőtt megkeresett Lachmann, hogy szeretne velem dolgozni, én pedig igent mondtam. Tehát összejöttünk, és úgy dolgoztunk, mint az amerikai rendszerben: Wolfgang Thaler ült a kamera mögött, Lachman pedig a fényekért és a beállításokért felelt.

2007 óta ön a saját filmjei producere. Gondolom, sokkal nagyobb teher, és nem feltétlenül a legizgalmasabb része a filmkészítésnek. Miért vállalta?

Sajnos ez igaz. De Ausztriában több producerrel dolgoztam azelőtt, és azt tapasztaltam, hogy az ember rendezőként, szerzőként sokkal rosszabb helyzetben van, miközben az egészet azért csináljuk, mert én kitaláltam egy filmet, belőlem fakadt. Nálunk fordítva van, mint Amerikában, itt a film nem a producer kezdeményezésére jön létre. És ezt nem képezi le a producer és a rendező viszonya. Ha a film sikeres, a producert ünneplik, ha viszont megbukik, a rendező felelős érte. Ez nem megy, ezért lettem producer.

Import/Export Forrás: Szuez Film Kft.

Másoknak nem akar segíteni producerként?

Nyáron forgattam egy olyan filmet is, amelyben nem én voltam a rendező. De a fejlesztésében részt vettem, mert az egyik forgatókönyvírója és rendezője a feleségem volt. De kapcsolatban vagyok más fiatal rendezőkkel is, meglátjuk, mi lesz belőle.

Ausztriában már szinte hagyománya van annak a szemléletnek, ahogyan ön is tekint a saját népére, az osztrák emberekre. Thomas Bernhard, Elfriede Jelinek, Michael Haneke hasonlóan kíméletlen és kritikus aspektusból tekint rájuk. Nálunk ez - úgy vélem - nagy ellenállásba ütközne. Hogyan fogadja ezeket ma az osztrák közönség?

Én egy sztár vagyok otthon, nagyra becsülnek. De ez nem volt mindig így. Amikor filmezni kezdtem, az ötleteimet nem fogadták kedvezően sem a pénzosztók, sem az alapítványok, sem a kritikusok. De ahogy a filmjeim egyre sikeresebbek lettek nemzetközi színtéren, megváltozott a hazai fogadtatásuk is. Ma már az osztrák közönség is hajlandó ezt a fajta művészetet befogadni. Megértették, hogy ez nem a szórakoztatóipar része, hanem filmművészet. És ugyanez a változás lezajlott a színházban vagy a zenében is. Már nem csak a felszínességre van igény.

Szóval az osztrák egy érett társadalom.

Sokat fejlődött, mindenesetre. Thomas Bernhardot annak idején egy miniszter a pszichiátriára akarta küldeni, és húsz éve egy-egy darabjának a bemutatója a Burgtheaterben állami botrányt okozott. De Hermann Nietsch ellen is hevesen küzdöttek, főleg a jobb oldalon. Be akarták záratni.

Ulrich Seidl Fotó: Tuba Zoltán - Origo

És miért épp Ausztriában történnek olyan riasztó dolgok, mint Natascha Kampusch vagy az amstetteni rém esete?

Ilyenek mindenhol a világon történnek, csak nálunk sikerült felderíteni őket. De Amerikában, Belgiumban, Oroszországban is történtek hasonló bűncselekmények.

Önt ezek filmesként nem foglalkoztatják?

A kettős élet érdekel, igen, a következő filmem témája is éppen ez, A pince lesz a címe. Nincs közvetlen köze ezekhez a rémtettekhez, de nyilván a nézőknek majd eszükbe fog jutni, hiszen beégtek az agyunkba. De engem sokkal régebb óta érdekel a pince vagy a garázs mint egy titkos világ helyszíne. A férfiak gyakran ott élik ki a vágyaikat, a hobbijukat, a házak is úgy vannak megépítve, hogy el tudjanak vonulni valahová. A másik, hogy a pince a föld alatt van, ami pszichológiai értelemben a "nem valóság" szintje, ott történnek az erőszakos tettek, kínzások. A pincében bezártság és sötétség van.

Amikor ilyen nyomasztó témán dolgozik, nincs szüksége arra, hogy olykor kimeneküljön belőle?

Hová?

Éppen ez érdekelne, hová tud elmenekülni?

Az emberi élet olyan, amilyen. Az ember elfojthatja magában, vagy elfordíthatja a fejét, de attól még ilyen. Én is csak azt tudom tenni, hogy legfeljebb nem nézek mindig oda. De a filmjeimmel valójában azt szeretném elérni, hogy egy kicsit változtassanak a világon. Vagy legalább az emberek tudatán, mert a világot nem lehet megváltoztatni, de a tudatot igen. Lehet, hogy nehéz elviselni, ha az ember mások magányosságát, brutalitását látja, de ez az igazság. Az én munkám abból áll, hogy az igazságot és a valóságot megmutassam.

Készített egy rövidfilmet a Venice 70 című szkeccsfilmbe, amely a mozi jövőjét firtatja. Ön milyen jövőt lát a filmnek?

Az úgynevezett technikai fejlődés - az internet, a mobiltelefon - megváltoztatta az emberek filmnézési szokásait. A fiatal generáció kevesebbet vagy egyáltalán nem jár moziba, helyette képernyőn néz filmet, ami alapvetően más élmény. A moziban egy hatalmas vászon előtt ülünk, közösségben, sötétben. Ugyanúgy más élmény, mint koncerten hallgatni a zenét, vagy egy szobában magányosan, lemezjátszón; katalógusban nézegetni képeket, vagy egy kiállításon. Egyszerűen másfajta érzéki tapasztalás.

De ugyanazt a művészetet meg lehet teremteni a képernyőn is ön szerint?

Igen, feltétlenül. Végső soron a film vizuális művészet. Legfeljebb nem lesz annyira kereskedelmi, már ami az eredményt illeti. A színház is olyan fórum, ami a lakosságnak csak elenyésző százalékához jut el, mégis komoly kulturális hatása lehet. Ugyanígy a művészfilm is megmarad. A kommersz filmek színvonala annál lejjebb csúszik, minél nagyobb tömegekhez szólnak, és lesznek művészfilmek másoknak.

De ha jól értem, egyre szűkebb közönségrétegnek.

Talán nem, lehet ezt pozitívan is látni. Talán egyre többen lesznek azok, akiknek elegük van abból, hogy ugyanazt a történetet látják századszorra, mert Hollywoodban csak önmagukat ismétlik, tartalmilag nagyon behatároltak. Talán egyre többen lesznek, akik elfordulnak a kommersztől.