A Macskafogó előtt mindig úgy ott ragad az ember

2016.10.01. 19:59

Harminc éve mutatták be a magyar mozik a Macskafogó című egész estés rajzfilmet, amely máig töretlen népszerűségnek örvend. A jeles évforduló alkalmából a film rendezőjével, Ternovszky Bélával beszélgettünk Grabowski, Lusta Dick és a többiek megszületéséről és utóéletéről. Megtudhatja, mi köze egy olajmilliárdosnak a Macskafogóhoz, hogyan nézett volna ki a film véresebb változata, milyen módszerekkel tartott be a Disney az európai rajzfilmeseknek, és számíthatunk-e még valaha újabb egérkalandokra.

A nyolcvanas évek közepén honnan jött az ötlet, hogy csinálni kéne egy rajzolt gengszterfilm- és kémfilmparódiát?

Tulajdonképpen saját örömre íródott a Macskafogó. A The Manhattan Transfer Four Brothers című száma volt a kiindulópont, ami eleve egy feldolgozás, Jimmy Giuffre négy szaxofonra írta eredetileg. Dodi [Nepp József, a Macskafogó forgatókönyvírója] nagy jazzrajongó, és a számot hallva kitalálta, erre kellene valamilyen filmet kreálni. Az, hogy zenei témára felfűzzön valamit, nem volt idegen tőle, a Megalkuvó macskák-ban már levezényelt egy Hofi–Koós-duettet.

Ternovszky BélaFotó: Hirling Bálint - Origo

Adta magát, hogy a négy fivér helyett szerepeljen négy gengszter, rajzfilmben pedig az állatfigurák nagyon hálásak tudnak lenni: a klasszikus macska–egér-ellentét bevált módszer, Ezópustól a Tom és Jerry-ig. Mindent el lehet mondani állatokkal az emberi társadalomról anélkül, hogy fajt, nemzetet, vallást sértene az ember. Az állattársadalomban megtalálhatók emberi tulajdonságokkal felruházható közösségek, típusok – a ragadozók, az áldozatok, a falkában élők.

Abban az időben kezdtek bejönni az országba a James Bond-filmek, a Csillagok háborúja, amiket azt megelőzően legfeljebb egy-egy külföldi fesztivál kapcsán, nyugati mozikban volt az embernek szerencséje látni, vagy kazettán megvenni és hazahozni. Esetleg még a Gorkij fasorban tartott filmklubban, zárt körű vetítéseken, beolvasott magyar nyersfordítással láthattunk ilyen jellegű filmeket.

Szóval így született az ötlet, annak a teljes reménytelenségében, hogy ebből valaha is film készüljön, többek közt azért, mert a finanszírozás nem fedezte volna. Mi azért felterjesztettük az éves filmtervek között, amit a beérkezett pályázatokat elbíráló és a pénzt szétosztó Filmfőigazgatóság azzal az indokkal utasított el, hogy sem művészi értékében, sem társadalmi mondanivalójában nem támogatandó.

Ilyenkor kell egy szerencsés véletlen: egy Joseph Sefel nevű magyar disszidens, aki Kanadában olajból meggazdagodott, úgy gondolta, frissen szerzett pénzéből elhagyott hazájának kultúrájára kíván áldozni mecénásként – természetesen a mielőbbi megtérülés reményében. Olyan területet, témát keresett, ami nemzetközi piacon is értékesíthető. 

Három tippet kapott a minisztériumtól: az egyik az akkor felszállóágban lévő modern Pécsi Balett volt, a másik a komolyzene, ahol a lemezkiadásban elég szép eredményeket értek el, a harmadik pedig az animáció, ami arra az időszakra úgy megerősödött, hogy a Pannónia Filmstúdiót a világ öt legnagyobb stúdiója között tartották számon. Pécs messze volt, szóval az kiesett. A hanglemezgyártók keresték, és pár szimfonikus lemezt ki is adott.

Majd amikor bement a Pannóniába, az igazgató, Matolcsy [György] épp szabadságon volt, az úgynevezett rendelt műterem vezetője, Kunz Román – az akkori főnököm, akivel a Pumukli-t csináltuk – fogadta a betévedt üzletembert. Rögtön a kezébe nyomta a Macskafogó forgatókönyvét. Sefel szépen elvitte; másnap visszajött szerződést kötni.

Ez gyorsan ment.

Kanadai létére azért hatott rá az amerikai, hollywoodi mentalitás is: úgy volt vele, majd ők megmondják, hogyan kell filmet csinálni, hoz szakembert, akik átdolgozzák, átírják a könyvet. Jöttek is ketten a következő látogatásnál, és adtak halvány instrukciókat, amiket én nagyon rideg merevséggel fogadtam. Ne ugassanak bele! Szerencsére Sefel az első részlet átutalását követően átmenetileg tönkrement, el is tűnt a tanácsadóival együtt, csak a munkálatok vége felé bukkant fel újra.

Ternovszky BélaFotó: Hirling Bálint - Origo

De akkor a finanszírozást ez nem döntötte be.

Abból a pénzből el lehetett jutni közel a film kétharmadáig. És ennek megvolt az a nagy előnye, hogy mindenfajta idegen beleszólás nélkül gyártottuk le a filmet, szabadon választhattunk színészeket, magyar stábot, nem volt külső beavatkozás. Még úgy sem, mint a Hugó, a víziló-nál, ahol amerikai rendezőt, zeneszerzőt, angol grafikust kellett bevonni. Hozzáteszem, a Sefel által hozott szakértők előrukkoltak egy-két használható ötlettel is, amiket beépítettünk a filmbe.

Például?

Javasolták, hogy ne legyen minden macska élből gonosz, plusz, ha a felnőtt társadalomban felbukkan egy cuki, ártatlan gyerek, az mindig hatásos, így adta magát, hogy Safraneknek legyen egy kislánya, akinek Samu, a kisegér a barátja.

A másik: Nepp sem, meg én sem riadtunk vissza korábbi műveinknél a morbid humortól, elég, ha csak az Öt perc gyilkosság-ra vagy a Modern edzésmódszerek-re utalok (1966-os és 1970-es animációs rövidfilmek, előbbit Nepp írta és rendezte, utóbbit Nepp írta és Ternovszky rendezte).

Eredetileg úgy terveztük, hogy amikor Teufel acélkarmaival válogatott sérüléseket okoz Safraneknek, a zárt ajtó mögött hallani az üvöltést, a kamera lesvenkel, és alul, az ajtó alatt csorog ki a vér. Erre szóltak: vér, halál, az ne legyen. Jó, kimaradt.

Milyen technikával dolgoztak?

Kilencvenkilenc százalékban hagyományos technikával, kézi rajzzal, bár ekkorra már bejött a képbe a xerox, azzal másoltuk át a rajzokat a celluloidra, nem pedig tollal. A kifestés – a celluloid hátlapjának színezése – viszont teljes mértékben kézzel történt; ezért van az, hogy itt-ott foltossá vált a kép, mert berohadtak bizonyos festékfajták. De ezt egy laikus úgysem veszi észre, csak engem zavar.

És már a számítógép is felütötte a fejét: Gémes József autodidakta módon érdeklődött a komputertechnológia iránt, és saját maga írt Commodore 64-en egy animációs programot, ezen modellezte le például a tengeralattjáró felbukkanását, térben való elfordulását.

Akkor úgy éreztük, hogy naprakészen tisztában vagyunk a technikai lehetőségekkel. Később aztán megjelentek olyan újítások, amelyekkel mások sokkal jobb, hitelesebb dolgokat produkáltak, mint mi valaha: a morfolás, a blue-box, a motion capture. Egyszer csak elszaladt a világ mellettünk.

Addig nem kértem a munkatársaimtól – animátoroktól, operatőröktől – soha semmi olyat, amit én magam ne tudtam volna megcsinálni. A Macskafogó 2-nél kénytelen voltam bizonyos szintig beleásni magam a számítógépes technikákba, de eljött az az idő, amikor azt mondtam az embereimnek: én ezt meg azt szeretném látni, de ti tudjátok, hogyan kell megcsinálni, ez már legyen a ti dolgotok.

A szereplők életre keltésében a külső megjelenésük és a fergeteges színészgárda egyenlő mértékben játszott szerepet. Előbb voltak meg a figurák, úgy kerestek hozzájuk hangokat, vagy a kiszemelt színészek befolyásolták a figuratervezést?

Első a rajz, a színész mindig később választódik ki. Nepp még a legelején, szórakozásból csinált egy storyboardot, képes forgatókönyvet, az is sokat segített, de már az irodalmi forgatókönyv adott némi elképzelést a figurák kinézetére vonatkozólag. Például elég sok háborús filmet láttunk, ahol a kegyetlen náci tisztek félkezűek, félszeműek, mindenféleképp ösztövér, vékony, magas figurák, és Teufelt ezen irányelvek alapján terveztük meg.

Ternovszky BélaFotó: Hirling Bálint - Origo

Utána felkértük Maros Zoltánt, hogy tervezze meg egységes stílusban az összes figurát. Ő ezt háromnegyed részben el is végezte, csak aztán tettek neki egy ajánlatot, amit nem állt módjában visszautasítani: a párizsi Disney-stúdiótól kapott felkérést. A mi produkciónkban is tervező-animátor lett volna, meg odakint is, és hát javadalmazás terén volt némi különbség, úgyhogy kiköltözött. A még el nem készült szereplőket – többek között Fushimishi figuráját – aztán nekem kellett az övéihez igazítva kidolgoznom.

Amikor elkészültek a végleges figurák, jöhetett a színészválogatás. Az elsődleges szempont az volt, hogy legyen valami morfológiai hasonlóság színész és karakter között. Lusta Dicknek ezért választottuk a kissé korpulens Mikó Istvánt, aki alkatra, hangszínre is passzolt. Még élt Gelley Kornél, nálam ő volt az első számú jelölt Teufel figurájára: nagyon magas, szikár, a magyar filmekben általában negatív figurákat játszó színész volt, de meghalt időközben. Így lett Benedek Miklós. Nála is volt valami, ami kicsit megelőlegezte, hogy jó lesz-e a szerepre: édesapja, Benedek Tibor, karakterszerepeiről ismert színész, ilyen száraz, fanyar hangon beszélt, egy az egyben megfelelt volna Teufelnek. Gondoltam, akkor a fia is biztos be fog válni.

A dialógok felvétele önmagában hatalmas élmény volt. Ma már ez úgy szokott zajlani, hogy külön-külön jönnek be a színészek; akkor még a négy patkányt egyszerre vettük fel, egymást inspirálták, ösztönözték, ők is röhögtek, meg mi is a hangmérnöki szobában. Vagy amikor Bodrogi a borízű, öblös hangjával megszólalt: (utánozza) „Ma is konzervvért iszunk.”

Jól sejtem, hogy az ő kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy ő kölcsönözte a hangját Lajcsi királynak A dzsungel könyvé-ben?

Igen, persze. A látott film-, szinkron- és színházi élményeink ugyanúgy befolyásolták a döntéseinket, mint alkati azonosságok. Azt viszont lényegesnek tartottuk, hogy a legapróbb epizódszerepekre is csak első osztályú színészt szabad válogatni. Ott a japán macska, aki megpróbálja elkapni Grabowskit, amikor kimászik a tengerből Pokió partjain. Na, az Usztics Mátyás. Nem derogált neki felmondani pár másodpercnyi japán hümmögést.

Ebben a csúcsot amúgy Bleier Edit nevű kollégám vitte, aki egyszer egy oroszlán szerepére kihívta Básti Lajost, és mindössze annyi instrukciót adott neki: „Bődüljön el!” (nevet) Erre Básti huszonegy variációban elbődülte magát. Poénra vette a dolgot. Volt persze, aki nehezebben állt kötélnek. Béres Ilona például nem akarta elvállalni Pissy (a lila garbós, mély hangú patkánylány – a szerk.) szerepét, merthogy ő nem szokott ilyet csinálni.

Ezt mire értette?

Arra, hogy nem szinkronizált rajzfilmfigurákat. Van egy olyan sztereotípia, hogy a rajzfilmben a szereplők eltorzított, természetellenes, infantilizált hangon szólalnak meg. És ez tőle idegen. Amikor meggyőztük őt, hogy nekünk a saját hangja kell, akkor vállalta.

A patkányok betétdala, vagy még inkább a „Miu, mi újság?” ugyanolyan örökzöld magyar slágerekként épültek be a köztudatba, mint bármelyik Kovács Kati- vagy Máté Péter-szám. Ezek hogy születtek meg?

A The Manhattan Transfer slágeréért kemény tízezer dollárt kellett fizetnünk, csak azért, hogy a magyar és környező népi demokratikus országokban forgalmazható legyen. De ezért a pénzért egy rohadt kottát nem küldtek, csak az engedélyt adták meg a felhasználásra, úgyhogy Deák Tamás zeneszerző hallás után kottázta le a vokált, a zenekari kíséretet – még szerencse, hogy a big band jazz világa az ő világa volt.

Természetesnek vettük, hogy a partin a dizőz számát Deák szerezze, aki korábban már számtalan slágert írt Kovács Katiknak meg Harangozó Teriknek, és ezt Postássy Júlia nagyon nívósan, kellően szexis hangvétellel elnyávogta. Kár, hogy nem hallható teljes egészében, mert a számot lekevertük Teufel megérkezésekor. Azt hiszem, Deákék rögzítették hanglemezre, de nem tudom, mi lett a sorsa, akkor a magyar lemezkiadás is hanyatlóban volt.

Említette Teufel kapcsán a náci párhuzamot; a macskaelnyomás ellen egy lengyel nevű ügynök harcol. Céljuk volt-e a Macskafogóval, hogy kódolt politikai szatíraként is értelmezhető legyen?

Nem, nem. Ez belelátható, de csak annyiban, amennyiben mi is abban a világban, miliőben éltünk, a mindennapjaink részét képezték ezek a dolgok. Mintha ma beleírnánk egy filmbe a parlamenti viták szóhasználatát, ölre menő acsarkodását. De szó sem volt tiltott, sorok közt becsempészett rendszerkritikáról: nem reszkírozta az ember, hogy el se készülhessen a film.

Mindig kérdezik tőlem, volt-e akkor cenzúra. Direkt cenzúra nem, vagy csak minimális mértékben. Öncenzúra volt. Az ember tudta, meddig lehet elmenni, és azon igyekezett nem túllépni.

A ’86-os bemutatóra, az első reakciókra hogy emlékszik vissza? Sejtette, hogy ekkora siker lesz?

A bemutatót tulajdonképpen ilyen szempontból megelőzte a zenefelvétel. Kint a Mafilmben zajlott éppen, amikor is egyszer csak hátranéztem, és azt láttam, hogy hátul a nagyteremben tíz-húsz ember ácsorog, és a csoport egyre gyarapszik. Híre ment, hogy itt valami marha jó dolgot lehet nézni. Ment folyamatosan, tekercsenként a film, és sürgettek, hogy jó, ez már megvolt, jöjjön a következő. Akkor fordult meg először bennem, hogy ez közönségsiker lesz.

Ternovszky BélaFotó: Hirling Bálint - Origo

A bemutató még nem volt mérvadó, mert javarészt szakmai meghívottak, újságírók vettek részt rajta, akik túlzottan kritikusak lehetnek, vagy rokonok, barátok, akik meg épphogy túl empatikusak. Rá két napra elmentem egy rendes vetítésre, vettem rá jegyet, beültem, ott lehetett lemérni a valódi reakciót, vette a lapot a közönség.

Őrzök azért olyan kritikát is, amelyik erősen lehúzta a Macskafogó-t, de azt egyik se vonta kétségbe, hogy a közönség szeretni fogja. Csak volt, akinél ez nem egy pozitív kitétel, mert akkor még pejoratív értelemben használták a kommersz vagy közönségfilm jelzőt, volt egy időszak, amikor a lila vagy rózsaszín köd számított jónak. Te érted? Te sem? Akkor biztos jó.

Ez az egyetlen egész estés animációs film, amit Oscarra nevezett Magyarország. Hogy nézett ki 1986-ban egy Oscar-nevezés?

A moziüzemeltetők szövetsége a Filmszemlén odaítélt egy díjat az év legnézettebb filmjének, amit abban az évben a Macskafogó kapott megosztva a Szerelem első vérig-gel. Viszont a Szerelem első vérig-et márciusban mutatták be, és decemberig kilenc hónap alatt produkálta ugyanazt a nézőszámot, amit a Macskafogó októberi bemutatóval, az alatt a három hónap alatt. Ennek a viharos sikernek a fényében döntött úgy a szakmai plénum, hogy minket indítanak az Oscar-versenyen, ennyi volt az egész.

Szóval nem mentek Los Angelesbe kampányolni.

Á, abban az időben még a megnyert Oscarért sem jutott ki az ember, nemhogy a nevezés miatt.

A Macskafogó évében az Oscar legjobb idegen nyelvű film kategóriájának jelöltjei közé került például a francia Betty Blue és a csehszlovák Az én kis falum, aminek Bán János volt a főszereplője. A díjat végül a Merénylet című második világháborús holland film nyerte.

Viszont volt azért külföldi utóélete is a filmnek, Cat City címmel eljutott Amerikába, bár moziban nem forgalmazták, csak VHS-kazettán.

VHS-kazettán meg stúdióvetítéseken. Londonban viszont, azt hiszem, kilenc hétig szerepelt a top tízes sikerlistán, James Bond meg hasonló kaliberű filmekkel. Nekem meg is volt VHS-en angol szinkronnal, mert Sefel elhozta megmutatni, és megkértem, hogy másolják át. Csak sajnos valahogy lemaradt a végefőcím. Most szerezte meg a lányom a teljes angol verziót: a Szárnyas fejvadász 2-ben a producerek mellett asszisztens és tolmács, sokat mesélt nekik a filmről, meg akarja mutatni.

És hogy tetszett önnek az angol szinkron?

Angolul nem nagyon beszélek, de a hangszínek, a színészi játék meglepően jó lett, a poénokat meg itthon ültették át angolra, nem pedig odakint, elvileg a fordítás is rendben van. Viszont a külföldi forgalmazók nem voltak hajlandók kifizetni a négy gengszter nótájához a jogdíjat, arra írtak egy sajátot, aminek a dallama csak egész minimálisan tér el a magyar változattól, kicsit soványabb hangszereléssel, de ritmusára, vokálstílusra megszólalásig hasonlít.

Állítólag a Disney kicsit bekavart a nemzetközi forgalmazásnak.

Amerikába nem lehet bejutni. Erre a legjobb példa a János vitéz, amit elsők közt vett meg annak idején a Hanna–Barbera, le is szinkronizálták, új zenét írattak hozzá, majd egyből elsüllyesztették a pincébe, nehogy a nagyközönség megtudja, hogy máshol is készülnek filmek. Maradjon meg az a hiedelem és tudat, hogy jó filmet csak Amerikában csinálnak.

Sőt, a Disney-ék még Európában is tudnak blokkolni: Németországban azért nem lehetett a Pumukli egész estés verzióját mozihálózatban bemutatni, mert a Disney kijelentette, hogy ha bevisznek a moziba egy európai egész estés rajzfilmet, akkor nem adják oda az évente esedékes karácsonyi Disney-filmet. Márpedig bevétel szempontjából ezt nem engedhették meg a német mozik.

A Macskafogó 2-re húsz évet kellett várni. Nem akartak a nagy sikerre való tekintettel rögtön az első film után csinálni egy folytatást?

Abszolúte nem. Egyrészt elvi alapon: nagyon ritka, hogy ami egyszer nagyot durran, az másodszor, harmadszor, negyedszer is működjön. Ellenben az akkortájt megalakuló privát produceri irodák az első perctől kezdve bombáztak minket a folytatással, mert láttak benne lehetőséget, hogy egy nagy siker, mint afféle hívószó, bevonzza a magántőkés befektetőket.

Ennek húsz éven keresztül sikerült ellenállni. Végül azt mondtam, ha elő tudják teremteni a költségvetést, esetleg vágjunk bele, de csak akkor, ha Nepp ír egy olyan forgatókönyvet, amit vállalhatónak tartunk. Két vagy három verzió született, mire az egyikre rábólintottunk, hogy oké, ez lehet a folytatás. Az egyik változat előzménytörténet lett volna.

A fiatal Graboswkival?

Igen. Arról szólt, milyen volt a társadalom, mielőtt a macskák átvették az uralmat.

A folytatás elvállalásakor elsősorban az a szándék vezetett, hogy magyar pénzből, magyar forgatókönyvből, magyar munkatársak részére igényes munkát tudjak biztosítani, mert láttam, ahogy szétesik a Pannónia, ahogy a fiatal, időközben kinevelt tehetségek kimennek külföldre bérmunkába, amiből megélnek ugyan, de fel sem kerül a nevük a főcímre. Őket szerettem volna hazacsábítani, meg azokat visszahívni, akikkel a Macskafogó-n dolgoztam.

Az elképzelésem tévesnek bizonyult: a nyugdíjas kollégák már nem akarták kitenni magukat még egyszer ekkora hajtásnak, a fiatalok meg elvesztették volna a vezető pozíciójukat, jobb szakmai státuszukat, ha két évre elkötelezik magukat nálunk.

Egy kocka a Macskafogó 2: A sátán macskája című filmbőlForrás: Budapest Film

Így utólag elégedett a Macskafogó 2-vel?

Az evidens volt, hogy azt az egyszeri és megismételhetetlen sikert nem fogja elérni. Szakmailag szerintem profibb, mint az első, nincs mit szégyellni rajta. Nem bukott úgy, mint A kis Vuk, a szakmai profizmus benne van, minőség tekintetében nem érheti szó a ház elejét. Az meg, hogy ezt a sztorit miért kellett elmesélni, egyáltalán kellett-e volna – ezen lehet vitatkozni, morfondírozni. Mások is elkövették már ezt a hibát.

Nemrég érkezett egy megkeresés, hogy szeretnének képregényformában új történeteket írni Grabowskinak, hogy tovább éljen a Macskafogó. Nemet mondtam. Nem örülnék neki, mert ez a mi gyerekünk – a Neppé, az enyém, a Marosé. Méghozzá a kedvenc gyerekünk. És az ember nem küldené ki az utcára a kedvenc gyerekét, hogy „na, lányom, tégy kedvére mindenkinek, aki megkíván”. Mi nem fogunk új sztorikat írni, ha pedig egy másik jelentkező venné át, az már nem a miénk volna. De tény, többen megkívánják azóta is. (nevet)

Macskafogós pulóverekForrás: BP Clothing

De azért ez valahol jóleső érzés is, nem? Hogy ekkora érdeklődés övezi a filmet. Még ruhakollekciót is terveztek a Macskafogó karaktereivel.

Persze. És direkt erősen limitált, korlátozott számú szériát csináltak két évvel ezelőtt karácsonyra, hogy ne devalválódjon a dolog, tényleg nagyon jó minőségben, profi kivitelezésben csinálták meg a pólókat, sapkákat. Ez nem olyan, hogy „na, már megint egy újabb bőrt próbálnak lehúzni róla”.

Mit gondol, minek tudható be a film időtállósága?

Kicsit nagyképű a hasonlat, de valahol a Rejtő-könyveket tudnám felhozni párhuzamul: minthogy a Rejtő-féle humor és kalandok évtizedeken, nemzedékeken át működtek, hatottak, úgy tűnik, az ilyesmire még mindig van igény. A humorra. Ugyan szomorúan tapasztalom, hogy a mai fiatalok már nincsenek annyira képben Rejtővel, mint az én generációm, de a Macskafogó-t szerencsére azért még idézik.

Ternovszky BélaFotó: Hirling Bálint - Origo

És ön be szokta tenni néha otthon a Macskafogó-DVD-t?

Viszonylag sűrűn ismétlik egyik-másik tévécsatornán, olyankor mindig jön a telefon, hogy kapcsold be, most megy éppen! És akkor úgy ott ragad előtte az ember.