Élet a szeren

Végre valami - ez a mondat hangzott el legtöbbször a mozi teremben, miközben kifelé tartott a sajtóvetítés közönsége. Hajdu Szabolcs igazi filmet készített, magával ragadó, elmélyült, finom és érzékeny történetet. Volt eleje, vége, tartalma és értelme; volt feszültsége, íve és szépsége. A Fehér tenyér több kategóriában is a szemle-díjak nagy esélyese.

Hajdu Miklós

Úgy tűnik, a Filmművészeti Egyetem híres Simó-osztályának nem véletlenül alakult ki egyfajta legendája. Nemcsak jobb lehetőségeik voltak (mindegyikük játékfilmmel diplomázott), de a tehetségük is kiforrottabb. És ami legalább ennyit számít: megtanulták a szakmát, tudnak filmet csinálni. Az idei Filmszemle bemutatkozó alkotásai közül kirí a Taxidermia (Pálfi György munkája) és a Fehér tenyér.

Hajdu Szabolcs szerencsés rendező, alig múlt 30 éves és már a harmadik játékfilmje kerül vászonra. Három, egymástól különböző, teljesen egyedi alkotást láthattunk tőle. A Macerás ügyek költői elbeszélés, a Tamara csodás mese, a Fehér tenyér pedig hiperrealista dráma. Azt állítja, mindegyik önéletrajzi ihletésű - csak a legutóbbit nem a saját, hanem az öccse élete ihlette.

Uldi (Hajdu Miklós Zoltán) tornásznak készült, ezzel telt a gyerekkora. Csodálatos gyerekszereplőt találtak ennek ábrázolására - elég őt nézni, hogy mindent lássunk: a kort, a magányt, a dacot, az erőt, és még annyi minden mást. Nincs is sok duma (pedig korábban Hajdu a párbeszédekben is remekelt), most nincs szükség szavakra. Hallgatólagos megegyezés, hogy a sportolókat kegyetlenül nevelik, nézni mégis fáj, különösen, ha a sporton kívül sincs más, csak a kiszolgáltatottság.

Egy átlagos amerikai sportfilmben (ott létezik ez a műfaj) a sanyarú gyerekkor csak motivációt, muníciót adna a főszereplőnek arra, hogy elszántan beteljesítse az álmát. Itt szó sincs erről, mert ez Kelet-Európa. Nem látszik sehol a fényes jövő, a dicsőség, innen el kell menni ahhoz, az embert emberként kezeljék. Uldi Kanadában kötött ki, és a film követi őt, de ott sem tehet mást, mint hogy újabb megaláztatásban mutatja. Szívbemarkoló a kontraszt a kétféle kultúra között.

És ha a hollywoodi sikersztori el is marad (szerencsére) egy nagy esélyt azért kap a főhős. Ezt viszont nem árt hollywoodi profizmussal ábrázolni, és Hajdunak sikerül is feszültté, izgalmassá tenni. Bár a párhuzamos vágás nem új találmány, de még mindig működik. Aztán már csak a levezetés marad, és a kesernyés vég, ami a világ legédesebb helyszínén, Las Vegasban ér minket. Ott a giccs, csak idézőjelben.

Egy jó filmben minden együtt van. A Fehér tenyér zenei aláfestése zseniális; képei lenyűgözőek; a főszereplő tökéletes; a vágás pontos, a látvány szép. Jó volt látni meghajolni a két fivért a végén.

Gyárfás Dóra