Mese, amely rosszul végződik

Két beteg ember egymást kiegészítő őrületének találkozásáról szól Szász János új filmje, az Ópium. A rendező egészen Skandináviáig ment főszereplőkért, de megérte: a lenyűgöző rémmesét két remek alakítás kelti életre.

Kirsti Stubo és Ulrich Thomsen az Ópium forgatásán

Az Ópium Csáth Géza naplója és az Egy elmebeteg nő naplója című kötetben megjelent egyik pszichiátriai esettanulmánya alapján készült, de - ahogy a rendező is emlékeztette a közönséget a szemlés vetítés után - nem életrajzi film Csáthról. Mégis nehéz elvonatkoztatni az orvos-író életének eseményeitől, amikor a filmet nézi az ember: az Ópium 1913-ban játszódik, három évvel azután, hogy Csáth elkezdett morfiumot használni, hat évvel azelőtt, hogy megszökött a kórházból, ahol függőségét kezelték, és felesége megölése után öngyilkosságot követett el.

A film két ember őrületének sorsdöntő találkozásáról szól. Brenner doktor (Ulrich Thomsen) új orvos az elmegyógyintézetben, ahol a paranoiás téveszmékkel küzdő Gizellát (Kirsti Stubo) is kezelik. Hamarosan Brenner gondjaira bízzák a nőt, aki téveszmerendszerét és hallucinációit szinte folyamatosan, megállíthatatlanul feljegyzi sebesen gyarapodó naplójába, amelynek kötetei lassan elborítják a szobáját. Az orvos éppen írói válságban van, egyre keservesebben küszködik, hogy papírra vessen valamit, ezért is kelt benne különös érdeklődést a nő, aki viszont kényszeresen ontja magából a történeteket.

Brenner és Gizella sok szempontból egymás ellentétei, nő és férfi, beteg és orvos, szűz és szexmániás, az egyik téveszméiben isteni hatalmat tulajdonít a napnak, a másik morfium-másnaposságában menekül a fény elől, és főleg: az egyik attól szenved, hogy folyton írnia kell, a másik attól, hogy egy sort sem tud kipréselni magából. Hasonlítanak viszont abban, hogy állapotukat alig-alig tudják elviselni, mindketten a még emberinek nevezett lét határához közelednek, Brenner személyisége a kábítószer hatására lassan szétbomlik, Gizella saját tévképzetei súlya alatt roppan össze.

Kicsit talán túl hosszúra nyúlik a film első szakasza, amelyben külön-külön, saját narrációjuktól kísérve látjuk az orvost és a nőbeteget, de amikor Thomsen és Stubo figurája végre egymásra talál a vásznon, azonnal megértjük, miért ők kellettek erre a két szerepre. A szinkron sajnálatos szükségszerűség, és a Stubót megszólaltató Für Anikó hangja talán egy picit túl mély és túl karakteres, de még ez sem rontja el az összhatást. Thomsen - akiről a Születésnap-ból és Az örökség-ből is tudjuk, hogy remek színész - különösen érzékenyen játszik, a hisztériás rohamoktól kínzott nő ellenpontjaként csak egy-egy tökéletesen elhelyezett arcrándításával, negyedmosolyával kommunikálja gondolatait és érzéseit.

A két szenvedő a kórház szigorúan behatárolt terében talál egymásra, világos, hogy különleges viszonyuk csak itt, ezek közt a törvények közt bontakozhat ki, a falakon túli világban nem működhet a kettősük - amikor a doktor sétakocsizni viszi Gizellát, a nő hisztérikus állapotba kerül, és könyörögni kezd, hogy az orvos vágja ki az agyát. Szász János és alkotótársai gyönyörűséges-iszonyatos kórházat álmodtak a pár játszóteréül, perverz szexuális segédeszközökhöz, kínzóalkalmatosságokhoz, furcsa robotokhoz hasonló szerkezetekkel töltötték meg a betegek és orvosok életterét. Miközben borzadva nézzük, ahogy a pácienseket (a filmben szereplő statiszták ténylegesen elmegyógyintézeti ápoltak) alávetik a megalázó, fájdalmas kezeléseknek, nem tudjuk nem csodálni ezeknek a tárgyaknak az önmagukban való szépségét. Mintha egy csodálatos rémálomban lennénk, a dolgok egyszerre félelmetesek és lenyűgözők, és csakis itt, ezen a helyen igazak.

Brenner és Gizella tud adni egymásnak valamit - a férfi megszabadíthatja a nőt az íráskényszertől, a nő megszabadíthatja a férfit az írásképtelenségtől -, de őrületeikből kölcsönösen kirángatni, megváltani egymást nem képesek. Ahogy a záró képsorokon az üres tekintetű nőtől és az üres tekintetű férfitól búcsúzunk, talán a távozó orvos tűnik erősnek és kegyetlennek, a beteg kiszolgáltatottnak és esetlennek. De tudjuk, valójában már a férfi is az út végén jár.

Bujdosó Bori