Arccal a késnek

Az Idő című film költői túlzással példálózik, miért van bajban a modern ifjúság. Felületesek, önbizalom-hiányosak és azt hiszik, hogy ha átoperáltatják magukat, akkor minden jó lesz. Az árufétis és az elidegenedés gúnyolása szép, de a rendező Kim Ki-duk néhány korábbi munkájához képest szájbarágós darab.

Az Idő című film nagyon sötét képet fest a dél-koreai fiatalokról. Sőt, igazából a modern világ összes fiataljáról, hiszen tipikus nagyvárosi fiúk és lányok isznak és kávéházaznak, hasonló autókkal és telefonokkal bíbelődnek, mint bárki, aki mozijegyet vesz az Idő című filmre. Annyiban különleges a közeg, hogy nem mindig lehet eldönteni, hogy a film szereplői direkt túl infantilisek, vagy egyszerűen nem lehet lefordítani a párbeszédeket, mert a kommunikáció még azért más több ezer kilométerre keletebbre. Hol túl direkteknek hol pedig túl titokzatosak, sokszor ezért meglepő dolgokat mondanak ki. Valószínűleg kulturális különbségről lehet szó, de a távolság így sem akkora, hogy ne vehesse magára a tanulságot bárki a fejlett világban.

A film fő dilemmája, hogy az élvhajhász világban lehetséges-e a tartós párkapcsolat. Az üzenet szerint sajnos nem hiszünk eléggé benne, viszont a pótszerek csak tovább távolítanak a boldogságtól. Kim ki-duk rendező rendszeresen rejt buddhista motívumokat és költői túlzásokkal kifejtett parabolákat műveibe. Az Idő kifejezetten könnyen fogyasztható darab, például sokat beszélnek benne, ami több korábbi művére egyáltalán nem volt jellemző. Az egyszerűsítés miatt lehet, hogy a célközönségnek jobban sikerült becsomagolnia aktuális tanítását, viszont a gyönyörködve okulni vágyókat akkor is cserben hagyta, ha mostani filmjében is sok szép kép és brutális válság van.

Az Idő hősnője felismerhetetlenül átoperáltatja arcát, hogy izgalmat vigyen szerinte laposodó párkapcsolatába. Látjuk, hogy milyen felületes kapcsolatok és emberek próbálnak összejönni folyton, és megértjük, hogy a korszellem a gyors izgalom mellett van. Az egyik fiú ki is mondja, hogy egy idő után már hiába szereti a lányt, az ismerőssel nem olyan érdekes lefeküdni. E kimondások (sok ilyen van még) miatt már-már olyan egyszerű a film didaktikus része, mintha Hollywoodban forgatták volna. A mélység propagálása akkor is felszínes érvekkel működik, ha egyébként a film néha kifejezetten erős és sokkoló, és általában a képek is magával ragadóak. A tengerbe vesző lépcsők motívuma például szuper, csak annyiszor köszön vissza egy idő után, mintha egy osztályterem éveken át változatlan dekorációja alatt kellene üldögélni.

A bonyodalom szervezése ezzel együtt eredeti, remek horrort lehetett volna készíteni belőle, és néha el is viszik az alkotók ebbe az irányba művüket. Azonban rendre kijózanítanak, hogy ne feledjük, iskolapadban ülünk, értünk haragszanak a fiatal felnőtt generációra. A szereplők közül mindegyik csak szemléltetési eszköz, valódi személyiségük ismeretlen, ami önmagában nem volna baj, ha az általuk életre keltett lecke nem volna ennyire direkt. A férfi hős mélységét például onnan tudhatjuk, hogy szeret szobrokat fotózni és két hónapig is képes a hűségre elveszettnek hitt barátnője iránt.

A lecke minden egyértelműsége ellenére működik, mert sok jelenet - elsősorban a film elején - izgalmas. Az Idő-nek sajátos atmoszférája van, steril lakásbelsőkkel és egy finoman díszített kávézóval, ahol az érzelmek könnyebben kiszabadulnak, mint a rendezett otthonokban. Érdekes játéka a filmnek, hogy a legőszintébb meghitt és konfliktusos pillanatok mind közterekhez kötődnek. A boldogság kétségbeesett hajkurászása közben egyre távolabb kerülnek a hősök a céltól, így a buddhista ihletettségű parabola is megvan. Megriadhatunk az elidegenedés fertőjétől és kívánhatjuk az őszinte intimitás elavultnak hitt pillanatait, de nagyon sokat töprengeni a film közben nem kell. Ettől pedig a misztikus titokzatosság és a lírai atmoszféra egy idő után modorosnak tűnik.

dr. Igó