Fantasztikus pasimese az ókorból

A 300 legnagyobb erénye, hogy a képregény-film a görög mítoszok hagyományával játszadozik el: ahogy egy szájról szájra adott történetben szokás, úgy lesz a háromszáz spártai harcos történetéből fantasztikum. Annak ellenére, hogy a film ugyanolyan képi nyelvet használ, mint a képregény, a legnagyobb különbség az, hogy amíg a film folyamatosan ábrázolja az egyes jeleneteket, a képregény kockái csak kiválasztott részleteket jelenítenek meg, a papíros forma így nagyobb teret enged a gondolkodásnak.

Frank Millernek tagadhatatlanul mákja van: az amerikai képregény-pápának eddig öt képregényéből készült film, ráadásul az adaptációk közül három jól is sikerült. A Batman: Kezdődik! és a Sin City mellett ugyanis a 300 is egy Miller-képregényből készült. Annak oka, hogy az amerikai mester képregényei a többi szerző munkáival szemben jobban mutatnak a vásznon, meglehetősen egyszerű: Miller váltakozó plánokkal, fény-árnyékkal játszadozó képregényei olyan hatást keltenek, mintha azok nem is comicsok, hanem papírra nyomtatott mozik lennének.

Nem kivétel ez alól a Thermopülai-szorosnál Kr. e. 480-ban hősi halált halt háromszáz spártai harcosnak emléket állító 300 című képregény sem, amelynek kockáit hűen követi a belőle készült, azonos címet viselő mozi. A nézőben azonban akaratlanul is felmerül a kérdés, a görög-perzsa háborúkból mi értelme van úgy filmet készíteni, hogy az egy képregényen alapul. Válaszként elegendő annyi, hogy Zack Snyder (a tervek szerint ő rendezi a Watchmen filmváltozatát is) filmje ennek ellenére is közelebb áll az ókorhoz, mint a lelki krízisekben elvesző Nagy Sándor, a hódító vagy a túlracionalizált, isteneitől megfosztott Iliász-mozi, a Trója.

A 300 nagy erénye ugyanis a film görög mítoszok szájhagyomány útján terjedő tradíciójával játszadozik el: ahogy az egy szájról szájra adott történetben szokás, az ellenséges perzsákból rothadó tagbaszakadt szörnyek, az árulóból pedig púpos torzszülött lett. A múlt fantasztikummá, az ókori mítosz modern férfimesévé alakul. Vagyis a 300 távolról sem egy történeti munka pátosszal felhígított filmes változata (köszönhetően a képregénynek), ehelyett azt a hatást kelti, mintha a történetírás atyjaként emlegetett Hérodotosz a 21. század igényeihez igazítva, maga öntötte volna vászonra az ókori Hellász egyik legnagyszerűbb csatáját.

A film Leonidász (Gerard Butler) spártai király életet követi végig, attól kezdve, hogy a csecsemőt a Taigetosz csúcsán megvizsgálva alkalmasnak ítélik az életre, egészen a szorosnál bekövetkező haláláig. A történetet az ő szemszögéből látjuk, a háromszázak és a perzsák csak asszisztálnak hozzá. Az időutazás ellenére Leonidász a Sin City Marvjához és a Batman Bruce Wayne-jéhez hasonlóan tipikus Miller-hős: saját szigorú erkölcsi értékrendjének egy kegyetlen világban kell megfelelnie, amiből tapodtat sem enged, ha kell, gyilkol, cserében mindent elveszít. A Leonidásznál közel egy méterrel magasabb, transzvesztita előadóművész benyomását keltő Xerxész királyi kíséretével pedig értelemszerűen a megalkuvás, a feslettség megszemélyesítője. A történet mindössze annyiban tér el a képregénytől, hogy kiegészül egy a hátországban játszódó szállal, kizökkentve a nézőt a monoton mészárlás ritmusából.

A fantasztikummá varázsolt történelmi hatásért nagymértékben felelős az a barnás színekkel operáló látvány, amely leginkább a lecsapott fejeket, átdöfött testeket bemutató csataképeknél döngöli székbe a nézőt. Annak ellenére, hogy a film ugyanolyan képi nyelvet használ, mint a képregény (plánok, kameramozgás, montázs), a legnagyobb különbség az, hogy a film folyamatosan ábrázolja az egyes jeleneteket, a képregény kockái pedig csak kiválasztott részleteket jelenítenek meg, a papíros forma így teret enged a fantáziának és a gondolkodásnak. Miller legnagyobb zsenialitása azonban abban áll, hogy a legtöbbször képkeretért kiáltó grafikák olyan benyomást keltenek az olvasóban, mintha minden folyna, mintha minden állandó mozgásban lenne.

Ezzel a szemben a rendezőnek nem marad más választása, mint hogy ezt meg is mutassa és olykor kénytelen legyen a Mátrix óta elhasznált lassuló-gyorsuló felvételek alkalmazásával élni. Hiába közhelyes azonban a heroizmus számítástechnikának köszönthető túlspilázása, a brutalitás és az önfeláldozás mégis lenyűgözi a nézőt, talán azért, mert tudja, hogy a sztori a csomagolás ellenére mégsem a fantázia születte. A háromszáz vörösköpenyes, mielőtt mind egy szálig elesett volna, három napig tényleg kitartott a közel hétszázszoros túlerővel szemben.

Szabó András