Comedia Irodista

Vágólapra másolva!
A Főfőnök című film elején a rendező figyelmeztet, ez nem lilafingos művészkedés lesz. Aztán elkezdődik egy kísérlet, a vígjáték műfaj dekonstruálásáról. Vagy legalábbis kézenfekvőbb a büdös lila értelmezés, mint a harsány könnyedség.
Vágólapra másolva!

Lars von Trier új filmje vicces, lehet rajta kacagni. De egy önfeledt habkönnyű vígjáték nem ilyen. Ez legalább annyira elvont, mint amennyire tréfás, bár a kettő nem zárja ki egymást, mint ahogy azt megtévesztő köszöntőjében a rendező sugallja. Vicc az egész, de nem csak narratív szinten. Legalább négy rétegű a poén, ennek felfejtéséhez pedig simán lehet liláskodni.

Először is a film valóban vígjáték. Félreértések sorozatát látjuk, a főszereplő olyan közegbe kerül, ahová nem való, de kompetensnek kell magát tettetnie. Egy nagyvállalat vezetőjét alakítja egy lecsúszott színész, és aztán az értekezleten csak néz bután. Ráadásul a szereplők is idétlenek, nincsenek nagy értékek, amiért harcolni kell, mindenki gyámoltalanabb mint a néző (ez a komédia kulcsa, a tragédiában muszáj olyan hős, aki jobb nálunk, a realista filmeknél pedig megvalósul az egyenlőség néző és nézett között). Helyzetkomikumok és vicces karakterek színesítik a filmet, ahogy az elején ígérik, itt a cél a szórakoztatás.

Aztán jönnek a rejtettebb játékok. A film egyik programja a színész - rendező viszony kifigurázása. A főfőnöknek beültetett nagyképű színész, és az eseményeket háttérből mozgató valódi főnök közti furcsa, egymásrautaltságon alapuló viszony részletezése tulajdonképpen egy szakmai kikacsintás. A színész mindenkinél okosabbnak érzi magát, de segítség nélkül mozdulni sem képes. A rendező is sztár akar lenni, és retteg, hogy kicsúsznak kezéből az események, miközben hol keménykedik, hol pedig megszakad a bizonytalankodástól.

Aztán ott van a társadalmi üzenet, a hatalom mechanizmusának gúnyolása. A manipuláció és a tömeg-egyén, hatalmas-alávetett viszonya egyébként is egyik kedvenc témája Triernek. Ebben a filmben sem hagyja ki a rágódást azon, hogy a vezetettek mennyire bambák, a vezetők pedig mennyire gátlástalanok. Röhejes, ahogy az alávetettek kívánják a misztikus autoritást, és felháborító, hogy mindenki mennyire megvesztegethető. Mindezt nagyon viccesen, groteszk helyzetek sorozatával érzékeltetik itt, nem a rendezőtől megszokott fájdalmas módon.

Forrás: [origo]
Peter Gantzler és Jens Albinus a Főfőnök című filmben

Aztán ott van a film egy egészen különleges programja, amit nevezhetünk a vígjáték dekonstruálásának, vagy egyszerűbben szétcseszésének is. Az alkotók összeszedték a vígjáték konvencionális elemeit, mind használták is, de közben fikarcnyit sem törődtek a megvalósításkor a konvenciókkal. A film egy játék, amiben hiába látjuk a megszokott elemeket egymás után, ezeket nem a megszokott tálalással körítik, ezért valami egészen furcsa jön ki a végén. Mintha a BigMac-es dobozból székelykáposzta buggyana ki.

Az alaphelyzet - félreértések sorozatára okot adó szerepcsere - klasszikus. A figurák is tipikus vígjáték-karakterek: egy-egy jellemző tulajdonsággal bíró egyszerű fazonok: a rasszista és agresszív izlandi üzletember, akinek hülye sapkája van. A romantikus, de verekedős dolgozó. A dán nyelvet megtanulni képtelen idegen, aki viszont folyton beszélni akar. Az esküvőről álmodozó sótlan vénlány és a magát mindenkinél okosabbnak gondoló rámenős nő. Minden adott a családi vígjátékhoz. A könnyed harsányság helyett aztán elnyújtott, lassú, néha ál-filozófikus beszélgetéseket kapunk és fehéres-szürkés nyomasztó képeket. A színhelyt adó irodaház puritánsága majdnem olyan nyomasztó, mintha börtönfilmet néznénk. A kamera, amit ember helyett számítógép irányított, néha egészen meghökkentő képeket mutat. Van olyan jelenet, ahol az éppen beszélő szereplő helyett az irodákra annyira jellemző, derékmagasságba felszerelt műanyag fehér sávra fókuszál, amibe ritmikus szabályossággal süllyesztették a konnektorok és a telefon-csatlakozók lyukait. A gép-operatőr használata persze újabb lilasági kérdéseket vet fel: ez most azt szimbolizálja, hogy a film egyik kulcskérdése, hogy az igazi főnök nem akarja vállalni a felelősséget, és a vele párhuzamba állítható igazi rendező sem? Vagy ez is egy eszköz arra, hogy könnyű vígjátékot forgatunk, de olyan szokatlan stílusban, hogy senki se ismerjen rá?

A film elmélázó és nyomasztó atmoszférája éles ellentétben áll a szokásos komédiák könnyen befogadható és tarka világával. Mégis sokszor lehet röhögni rajta, mert a keret mindenben követi a szokásos komédiák világát. Sőt, Trier az általa kitalált Dogma műfajnak is mutat egy fityiszt. Egyszerre önironikus, vicces és tanulságokkal teli film ez, miközben egy furcsa kísérlet is. Úgy csinál, mintha hétköznapi mókázás lenne, aztán bonyolultabb, mint sok komolykodó darab.

dr. Igo