Viggo kapitány konok pengéje

Viggo Mortensen spanyolul bérgyilkol egy lassan széteső világbirodalom szívében. A 150 perces Alatriste kapitány-ban jó a látvány, de sztori sajnos nincs és meglepő módon ötödszörre ér csak véget.

Alatriste kapitány (Viggo Mortensen) szűkszavú, szélcibálta zsoldos, remek bajtárs, hű szerető. A négyszáz évvel ezelőtti Madridban él, IV. Fülöp spanyol király lassan és biztosan szétmálló uralma alatt. Tévedhetetlen pengéjével időnként átszúrja valakinek a szívét, aztán megszámolja érte az aranyakat. A király háborúba is küldi sokszor, mert Alatriste rettenthetetlen, acélos katona. Nem is kapitány hivatalosan, csak emberei nevezik így, tiszteletből. Ráragadt.

Kimerítő élmény ez a film. Hiába látszik rajta a rengeteg munka, az erőfeszítés, erő nincs benne. Nehéz végignézni: a csodálatos díszletek bosszantó semmitmondással eltorlaszolják az utat és nem derül ki, mi lapul a látvány mögött. Az Alatriste kapitány a kora tizenhetedik század hanyatló spanyol birodalmának buzgó műgonddal megfestett tablója, és az elejétől a végéig ez marad: mozdulatlan tabló. Sok pénzből készült távoli kirakat, ahol a szereplők arctalan bábuként pózolnak némán. Arturo Pérez-Reverte többkötetes regényfolyamából Agustín Díaz Yanes (Bokszmeccs a lélekért) írt és rendezett epikus méretű, egyszerre dagályos és sekélyes filmet.

Pedig izgalmas a gondolat: a viharvert, állhatatos hős sorsán keresztül megfigyelni egy világbirodalom bukását. Alatriste van fókuszban, ő a biztos pont, körülötte omlanak a falak, széthull a világa. A probléma ott kezdődik, hogy az import sztár Viggo Mortensen szófukar, egykedvű kapitánya nem nagyon tud mit kezdeni az abszolút főszereppel. Hordja, mint egy kölcsöngúnyát, és közben szinte a vállát vonogatja: elnézést, de nincs sok közöm az egészhez. A nézőhöz eljut az üzenet, hogy ez az ember valamiért különleges, csak éppen az nem derül ki, pontosan miért. Alatriste lehetetlen filmes alak: hősnek kicsi, antihősnek nagy.

A szétzilált főszereplő életében pedig sok izgalmas történet kavarog: megmenti egy herceg életét, igaz barátait elveszíti a véres csatákban, egyikük megárvult fiát ő neveli, szeretője gyönyörű színésznő, akit a királya is megkíván, a nagyhatalmú miniszter hagymázas világuralmi terveit osztja meg vele, az inkvizíció ármánykodásai poros köpenye szegélyét nyaldossák... és az égegyadta világon nem történik semmi. Agustín Díaz Yanes forgatókönyve mindegyik szálat elengedi, pedig mindegyik izgalmasnak indul. Hiába, idővel mind elhalványul, egymás után feledkezik el róluk a film.

De miért? Mindegyikben ott a jó film ígérete. Bocanegra, a veszedelmes inkvizítor alakja már a legelején befészkeli magát az agyunkba, különösen, hogy szinte észrevétlenül, de nő játssza a férfiszerepet: a Volver füves cigit szívó, rákos Agustinája, Blanca Portillo. Alatriste kapcsolata nevelt fiával, az évek alatt férfivá serdülő Ínigóval is elsikkad: a viszony legtöbbször hűvös, pillanatokra érdeklődő. Amikor Ínigo aztán bajba kerül, Alatriste aggodalma megmagyarázhatatlan, mert az apa-fia vonal kidolgozatlan. El kell hinnünk a féltő szenvedélyt, de nem érezzük át.

A két és félórás film legalább négyszer véget ér, mielőtt megjelenik a stáblista, ettől tűnik aztán négyórásnak. Alatriste mindahányszor konokul felpattan és tovább villog éles pengéje. Talán nem is baj, mert a párbajok adják a legjobb pillanatokat - a kardok cikázása élettel tölti meg ezt a túl hosszú, látványos, erőtlen filmet.

Mesterházy Lili