Néha elszáll az agyunk

Az igazi filmkritikus nem onnan ismerszik meg, hogy mindent halálba fikáz, hanem onnan, hogy néha elmebeteg rajongással lelkendezik egy filmről. Ez történik most is - azzal a csavarral, hogy most mindössze egy zseniális film első fél órájáról tud áradozni. A többit ugyanis már nem láthatta.

Annyi rossz filmet látok, amelyeken szántszándékkal alszom el, hogy ne kelljen bámulnom a vásznat, erre itt van egy, amit az első fél óra után megvontak tőlem, most meg már örökké mardos a hiányérzet. Illetve remélem, nem örökké - ez itt egy segélykiáltás a magyar forgalmazóknak. A film pedig, ami a múltkori összeállításból kimaradt: az Egók harca (eredeti címén: Spraengfarlig Bombe). Made in Denmark, 2006.

Még ebben a kis északi országban is - ahonnan hozzánk kizárólag jó filmek jutnak el - akadnak lila ködbe burkolózott filmrendezők. Hogy megkönnyítsem a helyzetet: Mundruczó Kornél- és Fliegauf Benedek-alteregók, olyanok, akik folyvást a filmnyelv megújításán fáradoznak, fesztiválokon tündökölnek, de saját hazájukban max. 10 ezer embert kábítanak be a mozikba. És ezzel most nem az Egók harca rendezőjére célzok, hanem az egyik főhősére. Claus Volter (Nikolai Lie Kaas) az egyik "egó" a filmben, tenyérbemászóan nagy egó. Amikor feldühítik (elég egy félszeg szembeszegülés), hirtelen felbőszült bivallyá változik, és hatalmas hörgésekkel gyűri le a sérelmet. A többiek addig riadt arccal várják, hogy visszanyerje civilizált nagyképűségét.

A másik egó egy szerencsétlen családapa, Tonny (Ulrich Thomsen), aki nem tudja megzabolázni a frusztráltságból fakadó agresszív ösztöneit, ezért már börtönben is ült. Amikor végre szabadul, első dolga, hogy meglátogassa a gyerekeit, akik az anyjukkal élnek. Tonny mindent megtenne azért, hogy eltüntesse a gyerekek szemében megbúvó félelmet, mert ettől is eléggé frusztrált. Az első papás hétvégén elviszi őket moziba, popcornt vesz nekik, és jegyet kér a Harry Potter-re, de már ezzel felsül, mert telt házas a vetítés. A moziban egyetlen filmet adnak még ebben az időpontban: Claus Volter legújabb remekművét - Tonny tehát erre viszi be 8 és 10 éves forma kölykét.

Volter filmje természetesen agyament művészkedés. Mellesleg a terem tök üres, és még üresebben kong, miután Tonny is kirángatja a gyerekeit a filmről. Úgy felhúzza magát az elrontott hétvégén, hogy dühében szétveri a filmet hirdető installációt a mozi előterében, és ezzel végképp mindent tönkretesz. Most már van is kit hibáztatnia: Claus Voltert. Elhatározza, hogy fölkeresi, és számon kéri rajta a plakáton feltüntetett "remekművet", egyúttal visszaköveteli a popcorn és a mozijegy árát. És mivel nem olyan fából faragták, aki csak dúl-fúl magában, meg is teszi. Hamarosan Volter következő filmjének statisztériájában találja magát, és a véletlen úgy hozza, hogy győztes pozícióba kerül. Most ugyanis Volter az agresszívabb, és úgy üti meg, hogy Tonny súlyos sérülésekkel kerül kórházba. (Kár, hogy nem mesélhetem el, milyen a forgatás és hogyan sikerül így elbánni Tonnyval, de hát kevés a hely.)

Tonny ügyvédje csillogó szemmel újságolja a gipszben fekvő Tonnynak, hogy eljött az igazság (és a meggazdagodás) órája. Lehet perelni, fizessenek a producerek vagy a biztosító. Volter is ekkor tudja meg, hogy biztosító nincs, a költségvetésből nem tellett. Tonny azonban nem pénzre vágyik, mást akar: kárpótlásként társalkotó szeretne lenni Volter új filmjében. Társ-forgatókönyvíró, társrendező, és főszereplő. A filmet pedig a gyerekeinek szánja. És itt, ekkor jött el az a szomorú pillanat, amikor a repülőgép landolásba kezdett, és kikapcsolták a tévét. Pedig biztos vagyok benne, hogy a hátralévő egy órában egy új film vette volna kezdetét: az, amit Volter és Tonny együtt forgatnak.

Nikolai Lie Kaas és Ulrich Thomsen a filmben

És ha az eddigi részletes cselekményismertetőből nem derült volna ki: az Egók harca minden kockája hiperreális, és iszonyú szórakoztató. Tonny harcsabajszától kezdve Volter köszönőbeszédéig, amit a filmje premierjén mond el, egyszerűen kísértetiesen igaz és mulatságos. Köszönhetően persze nemcsak a rendezőnek (Tomas Villum Jensen), hanem a két főszereplőnek is: Ulrich Thomsennek (remélem, nem kell bemutatni) és Nikolai Lie Kaasnak, akik most is olyan egyenrangú partnerek, mint a Testvérem feleségét című filmben.

Köszönöm mindazoknak, akik végigolvasták ezt a cikket. Nem meséltem el, milyen volt Volter filmje a filmben (kb. mint Trepljov darabja a Sirály-ban); hogyan próbálták a gyerekek így is szeretni az apjukat, Tonnyt; milyen emberek vették körül Voltert (állandó rettegéssel a szemükben), hogyan halt meg Dánia legendás költője és még sok mindent. Rendíthetetlenül remélem, hogy egyszer mindenki maga tapasztalhatja meg.

Gyárfás Dóra