Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra

Mundruczó Kornél szerelmes a Duna-deltába. Filmjében mindent ennek a szerelemnek rendelt alá. Szerintem jól tette.

Lajkó Félix a Deltában

Nem tudom, milyen lett volna az eredeti Delta, ami sosem készülhetett el, de gyanítom, hogy több volt benne a sztori. Az új szereplőkhöz új forgatókönyv készült, amelyben Mundruczó megszabadult minden sallangtól. Magjáig lecsupaszította a két testvér történetét, hogy ne vonja el semmi a figyelmünket harmadik egyenrangú főszereplőjéről, a tájról. Ami maradt, gyönyörű és titokzatos: egy kődarabként utazó, önmagába zárt figura (Lajkó Félix), egy kalitkába zárt sebzett veréb (Tóth Orsi) és a világban zárványként létező, öntörvényű Delta.

Ebben az alaphelyzetben tulajdonképpen minden benne van. Ami ezután történik, szükségszerűen bomlik ki belőle, de nem úgy, mintha eveznénk valamilyen irányba, hanem, mint a víz hullámzása, kérlelhetetlen egykedvűséggel. Persze azért van történet, amit el lehet mondani: a régóta távollevő fiú visszatér a Deltába, ahol anyja (Monori Lili) él új férjével (Gáspár Sándor) és a fiú húgával. A két testvér közt olyan kapocs van, ami ellentmond a Delta törvényeinek, ezért el kell pusztulniuk. Ezzel leírtam a film végét is, amit azért engedtem meg magamnak, mert a görög tragédiák logikáját követő alaptörténetről van szó, az első perctől pontosan tudjuk, hogy hőseinket utol fogja érni végzetük, küzdelmük - bár ennek a filmnek az esetében némiképp abszurd ezt a szót használni - éppen ezáltal nemesedik általános érvényűvé.

Tóth Orsi és Lajkó Félix a Delta című filmben

Mundruczó a határokat próbálgatva a lehető legnagyobb mértékben felszabadítja figuráit a cselekmény súlya alól. A szereplők alig beszélnek és a fináléig igazából egyetlen igazi drámai jelenet van csak, amely a mostohaapa és a lány közt játszódik le, de ez is csak addig tűnik annak, amíg távolról nézzük, amikor a közelükbe kerülünk, és megérkezik a tekintetünk a mostohaapa tarkójára, rájövünk, hogy ez sem cselekvés volt, csak létezés. A rendező nem történetet mesél, hanem kiváló operatőre, Erdély Mátyás és zeneszerzője, Lajkó Félix segítségével állapotokat mutat be, és hagyja, hogy ezekből, saját nehézkedésük törvényei szerint álljon össze a film. Bátornak kellett lenni ehhez és főleg pontosnak, hogy működjön is.

Mondhatnám kissé bénán, hogy mesél a táj, de nem is érzem teljesen igaznak, az életet adó és elvevő Delta olyan fenséges, kiismerhetetlen erőtérként jelenik meg, ami már-már transzcendens. Befolyásolni nem lehet, csak az általa diktált mérték szerint vagy azzal reménytelen harcba szállva létezni benne.

Tóth Orsi hipnotikus erejéről már a Johanná-ban is meggyőződhettünk, Lajkó Félix tökéletes választás mellé. A hegedűművésznek egyáltalán nem kell játszania (valószínűleg borzalmas is lenne, ha azt tenné), ő az intenzív jelenlétét adja. Gáspár tökéletes, de Monori érdekesebb, szótlan és indulatos, kemény és gyarló, arcán egy nehéz döntésekkel szegélyezett élet minden nyoma. Itt a végén bevallom viszont, legjobban mégis egy epizódszereplőt szerettem a filmben, mert nem gondoltam volna, hogy egyszer találkozom a moziban a világ legszomorúbb teknősével és még meg is könnyezem.

----

A cikk címe idézet Weöres Sándor A teljesség felé című írásából