Mindent a szemnek

A Hellboy II-t lélegzetelállító, egyenesen a tudatalattiból előrángatott lények népesítik be, de a mesterien kidolgozott látvány mellett szétesik a túlzsúfolt és magára hagyott mese.

Guillermo del Toro inkább mesélő, mint rendező, meseszerűen felépített filmjeibe beleszövi álmait, fantáziáit, inspirációnak pedig a Grimm testvéreket és a meseteoretikus Bruno Bettelheim munkáit olvassa. A Hellboy II-t is áthatja a mesélni vágyás hevülete, és pont ebből fakadnak erősségei és gyengéi is - Del Toro túl sokat markol, aztán kénytelen bizonyos dolgokat veszni hagyni.

A film a racionális emberi világ és a fantázia birodalma közti összecsapásról szól, középen a se ide se oda nem tartozó, két tűz közé kerülő Hellboyjal (Ron Perlman). Ez a konfliktus önmagában annyi kérdést vet fel, hogy megválaszolásuk bőven elegendő volna egy filmre, hiszen a cselekmény szintjén el kell jutni az embereknek hadat üzenő Nuada herceg (Luke Goss) és aranyhadserege legyőzéséig, tematikus szinten pedig fel kell oldani valahogyan Hellboy dilemmáját, sőt, még arról is kéne valamit mondani, hogy mi lesz az emberekkel a fantázia világa nélkül. (Utóbbi volna talán a legérdekesebb téma a filmben, de éppen csak felvetésre kerül, aztán parlagon marad.)

Mindezt el lehetne mesélni szépen, kereken, a rendező és alkotótársai által megálmodott fantasztikus lények sokaságával, azonban Del Toro mesére szomjazó, mohó kisgyerekként belezsúfol filmjébe még nem is egy, hanem két szerelmi szálat, némi morfondírozást családi kötelékekről, szakmai rivalizálásról és a tömegmédia természetéről, ráadásként pedig megpróbál kis poénmorzsákat szétszórni a jelenetek közt, amik legtöbbször nem elég viccesek és kilógnak a sztoriból. Mindezt teszi egy akciófilm keretein belül, ugyanis a Hellboy II gyakorlatilag egymást követő akciójelenetek sorozata (ahogy haladunk a végső összecsapás felé, mindig különböző, látványosnál látványosabb ellenfelek bukkannak fel) néhány közéjük préselt, hol érzelmesnek, hol viccesnek szánt dialógussal.

Luke Goss és Ron Perlman a Hellboy II-ben

A túl sokat akarás eredménye ide-oda kapkodás lesz, amitől a film kissé akadozó ritmusúvá válik és egyik felvetett probléma sem részesül megfelelő kidolgozásban. Hellboy közel sem válik olyan összetetté és izgalmassá, mint A sötét lovag főhősei, holott a háromféle - az emberek, az emberin túlmutató világ és a párja (Selma Blair) által támasztott - elvárás közt őrlődő figurában megvolna a lehetőség erre.

Mélység helyett kapunk viszont lenyűgöző felszínt, amire nem lehet panaszunk. A fogtündérektől kezdve a "növénypolipon" keresztül a halál angyaláig A faun labirintusá-ban látottakat is lepipáló, csodálatos lények nyüzsögnek itt tucatszámra. Szemlátomást rengeteg munkát fektettek kidolgozásukba - Del Toro és a film alapjául szolgáló képregény alkotója, Mike Mignola mellett még számos grafikus részt vett megtervezésükben -, és ezen a fronton megtérül Del Toro kérlelhetetlen maximalizmusa, amellyel megeleveníti ezeket a legbrutálisabb rémálmokból előásott figurákat.

A barokkos látvány szinte minden pillanatban kényezteti a nézőt - mindenképp említést érdemel az első megnézésre szinte befogadhatatlanul gazdag trollpiac, amely bármikor felvenné a versenyt Mos Eisleyval is -, de mivel érzelmi szinten nem olyan megragadó a történet, a film nem emelkedik egy gondosan összerakott popcornmozi szintje fölé. Ez nem is lenne olyan nagy baj, ha nem üvöltene róla, hogy több is lehetett volna.