Ha elhagy a férjed, olvasd a Rámájanát!

Milyen volt egy párkapcsolatban nőnek lenni Indiában az idők kezdetén? És milyen nőnek lenni ma San Franciscóban? Egy különleges, némi jazzel ízesített feminin Rámájana-feldolgozásból talán megtudhatjuk. Az idén negyven éves Nina Paley amerikai képregény-rajzoló öt évig dolgozott első egész estés animációs filmjén, melynek címe Sita Sings the Blues.

A Rámájaná-ból Paley a férfi-nő viszonyt emelte ki, és hozta párhuzamba saját szakításának történetével. Szítá (Ráma felesége) szerelmi történetét elevenítette meg, s a kulcspontokat először klip-szerű zenés minifilmek formájában készítette el - nem akárhogy. Az indiai Szítá Anette Hanshaw hangján énekel, nekünk pedig leesik, hogy a '20-as évek klasszikus szerelmes dalai nemcsak jól illeszthetők az ősi epizódokhoz, de nagyon vicces hatást is keltenek. Képzeljük el Szítát, ahogy Rámára vár, hogy az végre kiszabadítsa, és közben a Who's That Knockin' On My Door-t énekli...

A zenés elemek végül bollywoodi módra betétként működnek három humoros árnyjáték-figura spontán beszélgetése és Rámájana interpretációja - sokszor bizonytalan rekonstrukciója - mellett, ahol gyorsan és szellemesen megelevenedő gondolataikból áll össze a történet. A harmadik sík pedig a jelen, a korábbi élénk színvilággal és legtöbbször flash-animációval ellentétben a szürke, szálkásan elrajzolt város és pár, ahol a nő kénytelen majd ugyanúgy férje nélkül élni, mint Szítá az ő hercege nélkül. A helyzet nem csak első látásra bonyolult, mégis működik. Kicsit kevesebb zenével, a dialógoktól jobban elrugaszkodó animációval, árnyaltabb átkötésekkel még izgalmasabb lenne, de így is finom vizuális élmény és humor, valamint a művel való első körös ismerkedésnek sem utolsó. A legjobb pedig, hogy emésztésképp a film kétharmadánál egy klasszikus Szünetet kapunk: három percnyi pihenőt lehúzott rajz-mozifüggöny előtt. Hogy a szereplők is elugorhassanak egy kis frissítőért...

A Sita Sings the Blues című filmet a hétvégi Anilogue filmfesztiválon vetítették.