Hűségből is megárt a sok?

Mindkét kritikusunk imádja a Watchmen-képregényt. Egyetértenek abban is, hogy Zack Snyder filmje nagyon hű adaptáció, és mégis: egyikük odavolt a filmért, másikukat viszont cseppet sem hatotta meg.

Jackie Earle Haley mint Rorschach

Amikor Supermanek tusolták el a Watergate-et
Szabó András

Az iskolából azért csapták ki, mert LSD-t árult, gyakorló varázsló, a római kígyóisten tisztelője, hatalmas vasgyűrűket visel minden ujján, a felesége pedig elhagyta egy olyan nőért, akivel évekig hármasban éltek együtt. Saját magáról azt állítja, hogy a személyisége egy hatalmas átverés, munkáiért mégis mindenki másnál többször, összesen kilencszer kapta meg a legrangosabb művészeti díjat. Alan Moore-ról van szó, aki azzal, hogy a szuperhősök karakterein keresztül társadalmi problémákat kezdett el boncolgatni, nem egyszerűen egy képregényes trendet teremtett, hanem a képregény műfaját emelte művészetté.

Hollywood így értelemszerűen többször megpróbálkozott Moore képregényeivel. Rendkívül összetett, rengeteg szimbolikával megterhelt, több értelmezési lehetőséget kínáló munkáiból - A pokolból, A szövetség, V mint vérbosszú - általában egysíkú, akcióra építő filmek születtek. Nem csoda, hogy a mester minden filmadaptációtól már a kezdet kezdetén elzárkózott, így a legjelentősebb alkotásának tartott Watchmen esetében is csak a rajzoló, Dave Gibbons neve virít ott a vásznon. Moore idegenkedése a szórakoztatóipartól egyébként nem új keletű, miután a nagy képregénykiadókkal a szerzői jogok miatt többször összerúgta a port, saját kiadója gondozásában jelenteti meg műveit.

A Watchmen-t rendező Zack Snyder elődei hibáiból tanulva, láthatóan nem akarta újraértelmezni Moore munkásságát, hanem egy olyan receptet követett, ami többször is bevált, vagyis kockáról-kockára próbálta vászonra álmodni a képregényt. A több szálon futó történet lényege, hogy ellentmondásos hősök próbálják megmenteni az atomháború szélére sodródott világot, amelyet a Watergate-botrányt leleplező újságírók meggyilkolása miatt még az 1980-as évek végén is Richard Nixon irányít. Az Egyesült Államok második világháború utáni történetének legfontosabb momentumai - Kennedy-gyilkosság, vietnámi háború - mind átértelmezve jelennek meg, azoknál ugyanis minden esetben szuperhősök játszották a legfontosabb szerepet.

Malin Akerman, Billy Crudup, Matthew Goode és Patrick Wilson

A Sin City-nél és Snyder korábbi mozijánál, a 300-nál azért működött a kockáról kockára történő adaptáció, mert mindkét film alapja egy olyan nem túl összetett képregény volt, amelyek leginkább az erőszak diadalát próbálták megénekelni. A Watchmen esetében azonban a szolgalelkű megfilmesítés bár komoly kudarcélményt nem okoz, bő másfélóra után mégis unalmat, és értetlenséget vált ki a nézőből. A képregénynek ugyanis pont azok a momentumai vesznek el, amik töprengésre, a kötet újbóli átböngészésére készítik az olvasót.

A Watchmen-t ugyanis az teszi páratlanul egyedivé, hogy Moore lassan hömpölygő, kevés akcióval operáló történetmesélése végletekig kihasználja a képregényes műfaj adta lehetőségeket: minden egyes képkockán elrejt egy olyan információt - legyen az szöveges vagy vizuális - amely elengedő ugyan ahhoz, hogy következő kockára átvezesse az olvasót, valódi értelmét azonban csak oldalakkal, vagy fejezetekkel később nyeri el. Snyder mozija mindennek csak felszínes tolmácsolását adja.

Malin Akerman és Patrick Wilson

Hiába elevenednek meg tökéletesen az álruhás karakterek, és bonyolódnak páratlan dialógusokba - elegendő a Marson az élet értelméről folytatott párbeszédre, vagy a filmvégi összecsapásra gondolni - mindez csak annyira elég, hogy megértsük a képregényben leírtakat, a katarzis azonban elmarad. Ennek hiányában pedig a képregények képregényének filmváltozatára körülbelül annyi szükség van, mint az Orson Welles féle Aranypolgár diafilmváltozatára.

+ + +

Megőrzött Őrzők
Bujdosó Bori

Zack Snyder azzal a szent elhatározással vágott bele Alan Moore és Dave Gibbons Watchmen-jének megfilmesítésébe, hogy a képregény rajongóit fogja kielégíteni, és a lehető leghűbb adaptációt készíti el. Mostanra bizonyára már ő is rájött, hogy a rajongókat nem lehet kielégíteni. Ha saját elképzeléseit viszi bele a filmbe, istenkáromlónak kiáltják ki, ha ragaszkodik a képregényhez, fantáziátlannak. Ráadásul mivel fejben már minden Watchmen-őrült leforgatta a saját filmjét, Snyder verziója attól függetlenül, hogy jó film-e vagy sem, sokaknak csalódást fog okozni. De azért lesznek olyanok is, akik úgy érzik, pont azt látják a vásznon, amit a képregény olvasása közben elképzeltek. Én is az utóbbiak közé tartozom.

Matthew Goode

Megtippelni is nehezemre esik, milyennek találtam volna a Watchmen-filmet, ha nem ismertem és szerettem volna már korábban a képregényt. Talán kicsit túl hosszúnak, egyes részeit vontatottnak. Még így is volt ilyen érzésem néha, miközben hálás is voltam Snydernek, hogy nem vágta ki a sztori felét és nem pörgette fel a tempót. Most szembesülök azzal, milyen nehéz egy olyan adaptációt elemezni, ami ennyire hű alapanyagához. Mert ha Snyderék valamit sikeresen teljesítettek, akkor az a hűség. Csak annyit nyesegettek le a sztoriból, amennyit okvetlenül muszáj volt, hogy ne essen szét darabjaira a film, az időbeli ugrásokat ügyesen és követhetően helyezték el, és ami a fő: foggal-körömmel ragaszkodtak a vizuális világhoz.

Ha nem néztük volna a forgatási videókat menet közben, a végeredményt látva akkor is egyértelmű lenne, hogy mennyi energiát fektettek a képi világ minden elemébe. Szinte egy az egyben megelevenednek a kosztümös hősök őrült ruhái, a környezet a lakásbelsőktől kezdve a Mars felszínéig a képregény lapjairól lett átemelve, és a "beállításokat" is rengeteg helyen megtartották. A képregény tele van emblematikus, sokszor már eleve filmszerű nézőpontból ábrázolt jelenetekkel, és miközben az ember a filmet nézi, az az érzése, hogy a feladat csupán ezeknek a jellegzetes kockáknak az összekötése, folyékonnyá alakítása volt. Snydernél vannak jobb rendezők, de ehhez az egyszerre nagy szaktudást és alázatot is követelő munkához nála jobbat aligha találhattak volna.

Laura Mennell és Billy Crudup

A színészi alakítások viszont időnként hagynak maguk után kívánnivalót. A sokszereplős csapatot fizikai megjelenés és karakter szerint ügyesen válogatták, ránézésre mindegyikük illik a képregénybeli figurájához, tehetség tekintetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Magasan kiemelkedik a társaságból a Rorschachot alakító Jackie Earle Haley, aki ugyan a játékidő nagy részében foltos maszkot visel, de a film legjobb pillanatai azok, amikor lekerül róla az álarc és a szemébe nézhetünk. A változatos sérülésekkel (gyermekkori bántalmazás, szexuális perverziók vagy éppen impotencia stb.) terhelt maszkos hősök közül Rorschach mellett meglepő módon még a számítógépes grafikával megjelenített Dr. Manhattanhez (Billy Crudup) kerülünk a legközelebb, a Komédiás (Jeffrey Dean Morgan) szintén hús-vér ember benyomását kelti, de a többiek sajnos kétdimenziós képregényhősök maradnak a vásznon is.

Jeffrey Dean Morgan

De végeredményben csak egy számít: kiváltja-e a film ugyanazt az érzést, amit a képregény olvasása közben átéltünk? Én a csaknem három moziban töltött óra alatt belefeledkeztem a Watchmen lilás ködben úszó, erőszakos, a végső pusztulás szélén billegő világába, akárcsak akkor, amikor a képregényt forgattam. Ezért ennél jobb Watchmen-filmet nem tudok elképzelni magamnak.