Partiarcok bebombáznak

Dús barkós, trapézgatyás fiúk, lobogó hajú lányok szidják az amerikai imperialistákat. Kocsikat kötnek el, gépfegyvereket szereznek, szétlövik az utcatáblákat, aztán a bankárokat és a rendőröket, és börtönben halnak meg a végén. A Baader Meinhof csoport az NSZK-ban a hetvenes években tomboló radikál-balos terrorszervezet, a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) történetét mutatja be, és mint ilyen, lehetne egyszerre izgalmas és elgondolkodtató film. De nem, A Baader Meinhof csoport valójában egyik sem.

Ha egy nemzet szembe akar nézni a múltjával, tegye. Ha valaki mindezt művészi formában, mondjuk filmen próbálja megtenni, akkor nem elég a múltat egy alapos, bestsellerré vált 1997-es tanulmányból felskiccelni. Filmet kell csinálni, jót. Dramaturgiával, képekkel, színészekkel, hangulattal, és, igen, valamiféle érzelmi mélységgel. Nekem katarzis kell és nem egy két és félórás adathalmaz. Senki nem azért ül be a moziba, hogy történelemkönyvet olvasgasson, ahhoz ott túl sötét van.

Uli Edel rendező és a német producermogul, Bernd Eichinger filmje pedig jól indul. 1967-ben a perzsa sah és felesége látogat Németországba, ami ellen utcai tüntetésen tiltakozik a szélsőbal - zavargások törnek ki, kirobban a tömegverekedés. A rendőrség tehetetlen, az erőszak pillanatok alatt eszkalálódik és az összecsapás egy huszonhat éves egyetemista, Benno Ohnsorg halálával végződik. A jelenet remekül van felépítve: a sahot és nejét ábrázoló papírzacskóktól, amit a heherésző diákok húznak a fejükre, a véresre tört halántékokon át a halálos golyóig együtt vágtázunk a résztvevőkkel. Még arra is marad idő, hogy a káoszban felvillantsák az értelmiség teljes megrökönyödését és tehetetlenségét, ami elfogja őket a nyers erőszak láttán.

Jó pillanatok, erős, szimbolikus felütés, mert egy RAF-filmnek leginkább erről kéne szólnia: mitől és hogyan jutott el egy radikális értelmiségi, mint például az újságíró Ulrike Meinhof, arra a pontra, hogy a gyógyírt politikai-társadalmi elégedetlenségére egy terrorszervezetben találja meg és olyan mondatokat írjon le, miszerint az egyenruhás rendőr nem ember, hanem disznó és mint ilyet, nyugodt szívvel le lehet lőni? És a másik nagy kérdés a másik oldalról: mi hajtotta Andreas Baadert, a gátlástalan, kirobbanó energiájú ösztönbűnözőt, hogy egy politikai mozgalomhoz csatlakozzon? Nem tudjuk meg - ebből a filmből biztosan nem.

Nehéz ez a szembenézős műfaj; A Baader Meinhof csoport készítői bele is buknak. A film annyira tényszerűre és távolságtartóra sikerült, annyira rettegtek attól, hogy valaki rájuk süti a terroristabérenc bélyegét, hogy messziről, fertőtlenített bottal piszkálják csak a hőseiket, nem mernek igazán hozzájuk nyúlni - nehogy ember váljék belőlük és megérintsék a nézőt. Ulrike Meinhof, a címben szereplő első generációs RAF-vezér és fő ideológus gyakorlatilag láthatatlan ebben a filmben. A forgatókönyv Meinhofot vagy ignorálja, vagy következetlen, tétován tébláboló kívülállónak festi le és ezt csak fokozza Martina Gedeck erőtlen, idegesítően bágyadt játéka. Gedeck Meinhofja egy szélütött zavartságával közlekedő, bizonytalan beszédű, már-már bárgyú nő, aki egyetlen pillanatra sem találja meg a kapcsolatot a körülötte kavargó világgal. Lépésről-lépésre zsugorodik össze, és a halálát a film már csak egy szűkszavú bejelentésre méltatja. Aki nem ismeri közelebbről a RAF történetét, ezután a film után nyugodtan megkérdezheti, hogy egyáltalán miért nevezték ezeket az embereket Baader-Meinhof csoportnak és miért nem mondjuk Baader-Ensslin csoportnak - a harcias Gudrun Ensslint játszó Johanna Wokalek képes a színészek közül egyedül arra, hogy a forgatókönyv ellenében valamennyire kikerekítse a karakterét.

Peregnek az évek, sorjáznak a generációk, robbannak a házibombák. Szól a Janis Joplin, sok a retrós partiarc és az archív felvételen szaladó vietnámi kisgyerek. Tombol az erőszak és van egy kis szex is. De minden korhű részlet és a rengeteg újra eljátszott terrortámadás ellenére reménytelenül felszínes, unalomba fulladó film A Baader Meinhof csoport - nem sikerül a RAF-sztorival szembenéznie. Ahhoz, hogy valakinek igazán a szemébe nézzünk, előbb a közelébe kell merészkedni.