A csajok se mentik meg

Frank Miller Spiritjét jó nézni, de hiába a döbbenetes látvány és a sok izgalmas nő, a képregénymese mégsem kel igazán életre.

Teljesen logikus, hogy Frank Miller rendezésre adta a fejét: képregényei többségében a vizualitást és a történetet egyaránt ő uralja, és a Sin City-képregény fekete-fehér világát is egyértelműen a film noir-hangulat lengi be. Miller filmesen gondolkodik akkor is, amikor képregényt rajzol, miért ne akarná mozgóképre is átültetni saját - vagy valaki más - munkáját?

Egyértelműnek tűnik, hogy Will Eisner The Spirit című képregényében Millert a főhős, a halálból visszatért Denny Colt (becenevén: Spirit) és városa különleges kapcsolata fogta meg, amelyet a filmben misztikus, szerelmes viszonyként ábrázol. A Spirit-ben a város - melyből, mint a gazt, irtani kell a rosszfiúkat - fontos mellékszereplővé, motiváló erővé válik; nem nehéz felfedezni a rokonságot a Sin City-vel.

Miller a filmváltozatban vizuálisan sin citysíti a Spirit-et, ezt a várost is fekete-fehér-szürkébe öltözteti, amiből csak egy-egy türkizkék szempár vagy piros nyakkendő villan ki. A biztonság kedvéért maga mellé veszi a Mátrix-filmeket és az utolsó két Pókember-t fényképező Bill Pope operatőrt, és olyan vizuális orgiát kerekít, hogy csak nézünk. Csak nézünk, mert a Spirit a következetes és tényleg szemet gyönyörködtető vizuális világon kívül sokat nem kínál mint film.

Sarah Paulson és Gabriel Macht a Spirit-ben

A - természetesen a folytatás lehetőségét nyitva hagyó - történet arcpirítóan szimpla: le kell győzni a világuralomra törő rosszfiút, aki ebben az esetben egy Octopus nevű, transzvesztita külsejű bohóc (Samuel L. Jackson) és vissza kell szerezni a réges-rég meglépett Nőt (Eva Mendes). Ami az alakításokat illeti, a film elején egy cameo erejéig felbukkanó Miller maga adja meg az alaphangot: mindenki szinte parodisztikusan, eltúlzott hangsúlyozással és gesztusokkal játszik, mintegy folyamatosan emlékeztetve rá a nézőket, hogy nem embereket látunk, hanem képregény-figurákat.

Ennek a minden ízében művilágnak a felvállalása olyan merész döntés, hogy felér egy harakirivel. A stilizált vizuális térben létező stilizált figurák néha viccesek, de nézőként képtelenség bevonódni egy olyan történetbe, ami másból sem áll, csak kikacsintásokból. Ami pedig ennél is nagyobb baj, hogy a Spiritet játszó Gabriel Macht színészi jelenléte olyan sovány, hogy a szemét fedő maszk teljesen eltakarja. Mivel a figuráról csak annyit tudunk meg, hogy szereti a városát és a nőket, olyan volumenű színésznek kellett volna játszania, aki egy kézmozdulattal vagy szemvillanással is képes érzékeltetni a ki nem fejtett motivációkat. George Clooney megcsinálta volna.

Scarlett Johansson a Spirit-ben

Így viszont magukra maradnak a nők. A már említett Mendesen kívül is van belőlük jó néhány. A rendes doktornő (Sarah Paulson), a halál angyala (Jaime King) és a hastáncosnő (Paz Vega). Közös jellemzőjük, hogy mind Spiritet akarják, kérlelhetetlenül. Ezek a szexi, odaadó, vad nők rövid vásznon töltött idejük ellenére legalább sejtetnek némi izgalmat, ezért is teljesen érthetetlen, hogy miért vannak úgy oda a teljesen semmilyen Spiritért. Mondom, hogy ide Clooney kellett volna. Az ellenségnél hasonlóan alakulnak a dolgok: Jackson akármennyit ripacskodhat, Octopusa átlagos képregénygonosz marad, a segítőjét játszó, nem kevésbé ripacs Scarlett Johansson viszont úgy tűnik, élvezi a mókázást és végtelenül szórakoztató figurát kreál nekünk.

Első filmnek egyáltalán nem rossz a Spirit, szárnyaló vizuális fantáziáját Miller le tudta fordítani a mozgókép nyelvére, de nagyon elkelt volna mellé egy dramaturg, hogy ne csak a rajz, a mese is életre keljen.