Az élet egy fertő

A Gomorra olyan gengszterfilm, amilyet még sosem láttál. Van benne sok fegyver és vér, mégsem hasonlít se A Keresztapára, se a Casinóra. Hanem inkább az életre.

Salvatore Cantalupo a filmben

Kapcsolódó cikkek:

• Salvatore Cantalupo: Meghúztuk a vészharangot
• A nápolyi gyilkosokat védik Olaszország zabigyerekei - a Nagyvilág cikke a Camorráról

Ha gondolatban végigpörgetjük az utóbbi három-négy év fesztiválkedvenceit, jó néhány dokumentarista stílusú, drámai csúcspontoktól ódzkodó, szuperrealista alkotás kell eszünkbe jusson, köztük a román 4 hónap, 3 hét, 2 nap, a francia Az osztály és az olasz Gomorra is, amely a tavalyi cannes-i filmfesztivál nagydíjasa volt. Ez a filmkészítési stílus - vagy inkább attitűd - persze nem új, a Dardenne testvérek és Mike Leigh improvizációs módszerrel felépített életszerű drámáikkal már vagy húsz éve tarolnak Európa-szerte, mégis érezhető, hogy ezt a fajta kifejezési módot most többen magukénak érzik, olyannyira, hogy trend lett belőle.

Persze nem feltétlenül ugyanarra használják a dokumentarista megközelítést, míg a filmesek többsége erősen személyes "mikro"történeteket mesél el, amelyekbe csak közvetve szűrődik át a társadalmi valóság, Matteo Garrone Gomorrá-ja némiképp elszakad ettől a személyes szinttől és egy társadalmi réteg tablóját adja, a kis egyéni történeteken keresztül egy szociális betegség tüneteit tárja fel. A betegséget úgy hívják, hogy Camorra, és ez mérgezi Nápolynak és környékének a lakosságát. A Camorra egy a maffiához hasonló bűnszövetkezet, de abban különbözik tőle, hogy szerveződése sokkal kevésbé hierarchikus, ezért lényegesen túlélőbb, szinte lehetetlen lefejezni.

Jelenet a Gomorra című filmből

A film öt szálon fut, ami olyan, mint öt esettanulmány, amely végül ugyanazt a nyomorúságos tézist igazolja: rothad a társadalom és az egyénnek nincs szabad választása, lényegében csak belepusztulni lehet ebbe. Belenézünk egy bandaháborúba, amelyből még a kisiskolás korú gyerekek sem vonhatják ki magukat, látunk két ostoba kamaszt, akik arról álmodoznak, hogy hatalmas gengszterek lesznek, munka közben figyeljük a pénzelosztót, aki menekülne ebből a mérges mocsárból, ha tudna, egy naiv fiúcskával együtt tanuljuk az illegális szemétlerakás finomságait és megismerjük a tehetséges szabót, aki elszegődik a kínai konkurenciához. Mintha titokban figyelnénk meg őket, kiragadott pillanatokat látunk az életükből. Egyiküket sem ismerjük meg mélyen és igazán, de pillanatnyi cselekvéseik alapján pontosan megértjük a motivációikat.

Garrone elképesztő ügyességgel építi fel a filmjét: még csak nem is úgy érezzük, mintha egy dokumentumfilmet néznénk, hanem az a benyomásunk, hogy maga az élet zajlik a szemünk előtt a maga kis kiszámíthatatlan, véletlenszerű mozzanataival. Saját közegükben figyeljük meg ezeket az embereket, mintha antropológusok volnánk. Ezt a trükköt a háttérbe vonuló, soha nem feltűnősködő kamerával és főleg a teljesen természetes színészi játékkal éri el a rendező; annyira visszafogott és életszerű mindenki, hogy nehéz elhinni, a főszereplők többsége nem amatőr.

Jelenet a Gomorra című filmből

Annyira finoman bomlanak ki a cselekmény fonalai, hogy szinte észre sem vesszük, hogy nagyon is vannak dramaturgiai ívek, mind az öt szál fut valami felé. A lezárásokban megjelennek olyan tipikus elemek, amiket a klasszikus gengszterfilmekben már unalomig ismételtek, kapunk például nagy lövöldözős leszámolást és lesz olyan figura is, aki hátat fordít a bűnös életnek, és (talán) megmenti magát. Amit itt látunk, még sincs köszönőviszonyban sem azzal, amit már ismerünk. Nincs katarzis, nincs semmiféle csúcspont és nincs finálé. A dolgok természetüknél fogva kifutnak valahova, és Garrone csak azt mutatja meg, hogy mivel a dolgok természete errefelé ilyen, ezért nyilván soha semminek nem lesz jó vége.