Régi modell, de jól gyorsul

Nem tudom, a fenti igaz-e az autóra, amely Clint Eastwood új filmjének a címét adta, de az biztos, hogy a Gran Torino olyan energiákról tesz tanúbizonyságot, melyeket már nem néztem volna ki a nyolcvan felé közeledő alkotóból. Hollywoodi régi iskola, a lehető legjobb formában.

Clint Eastwoodot inkább úgy tisztelem mint hollywoodi ikont és feddhetetlen személyiséget, nem mint kortárs alkotót, hiába csinál filmeket még a nyolcvanhoz közeledve is lendületesen. Az a szabályos, régi vágású hollywoodi filmkészítés, amit művel, számomra ma már önismétlésnek hat. Néha túlságosan kiszámítható, mint a Millió dolláros bébi, néha egyenesen didaktikus és szentimentális, mint a Titokzatos folyó. A Gran Torino azonban más, itt olyan feszes a forgatókönyv (Nick Schenk munkája), hogy nincs lehetőség elcsúszásra. Eastwood nem csak magabiztosan, de ízlésesen rendez, és még saját, néha paródiát közelítő játéka sem billenti ki az egyensúlyt.

Egy Walt Kowalski nevű özvegyembert alakít, aki a film első fél órájában folyamatosan összehúzott szemöldökkel és szúrós tekintettel járkál, és annyira motyogva beszél, hogy alig érteni. Szinte karikatúraszerű ez a csökönyös vénember, aki gyanakvással vegyes megvetéssel néz az egész világra, különösen a szomszédjába költöző, zajos és furcsa hagyományokat ápoló "sárgákra". A figura persze nem teljesen ismeretlen: van benne egy kicsi a Jó, a rossz és a csúf Blondie-jából és Piszkos Harryből is, csak közben eltelt pár évtized, tovább keményedtek a vonások.

Kowalski csak egyet szeretne: hogy mindenki békén hagyja. Mivel azonban az ő pázsitján kezd balhézni a szomszéd srácot (Bee Vang) beszervezni próbáló hmong (délkelet-ázsiai népcsoport, amelyhez a szomszéd család tartozik) banda, aztán pedig a szeme láttára terrorizálják fekete fiúk a szomszéd lányt (Ahney Her), minden igyekezete ellenére lassan bevonódik az ázsiai család életébe. A kiállhatatlan öregember elkezd artikulálni, és szép lassan átvedlik westernhős-figurává. Kiderül, hogy a rasszista és embergyűlölő megnyilvánulások mögött egy olyan értékrend húzódik meg, ami nem nevezhető még csak hagyományosnak vagy régimódinak sem. Ennél sokkal primérebb: van a jó, van a rossz és van a bosszú. És ha meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat, tudjuk azt is, mikor jön el a bosszú ideje.

Ennyi tulajdonképpen már elég is lenne ahhoz, hogy afféle 21. századi westernfilmként jól működjön a Gran Torino, de a figurák viszonya azért nem csak ennek a logikának engedelmeskedik. Hiába a kőkemény mag, ahogy Kowalski pártfogásába veszi a két fiatalt, a felszínen mégis lágyul kicsit - nyomokban tetten érhető egy másik nagy hollywoodi toposz, az öreget megváltó fiatal meséje is. Elcsépelt elemek, de olyan jó ízléssel ágyazták be őket a cselekménybe, hogy működnek. Nincsenek ordenárén kimondott fene nagy igazságok, nincs egymás nyakába borulva zokogás és lassított felvétel is csak, ahol kell.

A faji előítéletek és kulturális különbségek végig jelenlevő témáját is nagyon könnyű lett volna sztereotip, "a vén rasszista rájön, hogy az ázsiaiak is emberek"-tanulság formájában lezárni. Hogy miközben részben tényleg ez történik, mégsem csak ezt halljuk ki, az köszönhető a Kowalski és a két tinédzser párbeszédeiben folyamatosan ott bujkáló humornak, ami életszerűvé és könnyeddé teszi a papíron még faji, a vásznon már emberi konfliktusokat. Másrészt következik magából Kowalski figurájából, ahogyan azt Eastwood megformálja. Nagyobb volumenű annál, minthogy egymondatos tanulságba gyömöszölhető volna.