A katolikus vámpír utolsó vérig csókol

Újra Cannes-ban, újra a pálmafák alatt, bár idén szokatlanul hűvös, zord szél cibálja a hajunkat és az egyik PR-cégnél ma délután valaki azon hüledezett, hogy sokkal kevesebb újságíró érkezett a fesztiválra, mint valaha. "Válság van" - tárja szét a karját. Azért most is tele a Croisette a nappal is estélyiben egyensúlyozó, hosszúcombú nőkkel, a szmokingos biztonságiakkal és a megszállottan futkosó, sajtókártyás újságírókkal. A csütörtöki izgalom egyik oka az Oldboy rendezőjének, Park Chan-wooknak az új filmje: a Thirst (Szomjúság) nemrég készült el és most itt versenyez az Arany Pálmáért. Főhőse egy katolikus pap, aki ilyen-olyan okokbol vámpírrá változik, beleszeret egy férjes asszonyba, szeretők lesznek és szép lassan kiderül, mennyire mások valójában.

A Thirst izgalmas és szórakoztató film. Park Chan-wook kiloccsant száz liter vért és elroppant ezer csontot, nevettet és borzongat, telepakolja a filmjét jó sok filmes utalással, de a legjobban azért szerettem, mert az elegáns vámpírfilm(-paródia) álcája mögött suttyomban csinált egy klasszikus, tragikus szerelmesfilmet. Férfiről es nőről, az áthatolhatatlan, megérthetetlen érzelmekről, amikben megbotlunk és összegabalyodunk - mikor teljesen mást akar a másik, befonja az életünket, lassan felőrli minden energiánkat és mégsem hagyjuk el, mert volt egy pillanat, amikor eldöntöttük, hogy kitartunk mellette, a legvégéig. Ilyen a vámpírpap (Song Kang-ho) és a boldogtalan házasságból menekülő, szitakötőként repdeső Kim Ok-bin szerelme. A Thirst kicsit hosszúra sikerült, de egy pillanatra sem lehet megunni; mellettem például két férfi feszülten előrehajolva, tátott szájjal nézte végig. Szomjaztak a kalandra, a vérre, a szerelemre.