Ennyit a gigászi harcokról

Az idei cannes-i filmfesztivált "a gigászok harcaként" várta a filmvilág, elvégre öt korábbi Arany Pálma-nyertes jelentkezik új filmmel és a többiek is szinte kivétel nélkül visszatérő vendégek a Riviérán. Törvényszerű volt persze, hogy sok nagyra becsült rendezőnek nem a legújabb munkája lesz a karriercsúcsa: Francis Ford Coppoláról és Jane Campionról ez már az első két napban kiderült, ezért inkább egy iráni zenés dokumentumfilmet ajánlunk.

Vincent Gallo és Alden Ehrenreich

Francis Ford Coppola ugyan legalább hármat jegyez a világ mondjuk ötven legjobb filmjéből, de ne szépítsük: legszebb napjait már több, mint két évtizede maga mögött hagyta. A ciki (Jack) és a felejthető (Drakula, Az esőcsináló) próbálkozások után újabban visszatért függetlenfilmes gyökereihez, aminek az első eredményét (Youth Without Youth) ennek megfelelően szinte senki sem látta, és valószínűleg hasonló sors vár Tetro című újdonságára is.

Pedig ezt a filmet nagyon várták Cannes-ban, sőt állítólag a hivatalos programban is automatikusan helyet kapott volna, de Coppola nem érezte kellően függetlenfilmesnek a vörös szőnyeges, szmokingos, aranyékszeres csinnadrattát és inkább a Rendezők kéthete mellékszekció nyitófilmjeként hozta el a Tetró-t. Lehetne azon filozofálni, hogy milyen bizarr Coppola jelenléte ebben az alapvetően ígéretes tehetségeknek fenntartott mezőnyben, de a lényeg, hogy az első nap háromszor lement telt házzal a fekete-fehér testvérdráma és mindenki újra megállapíthatta, hogy Coppola már nem az igazi.

Pedig reményt keltően indult: a Tetro kockáin gyönyörű képeken elevenedik meg Buenos Aires, ami leginkább egy ötvenes évekbeli mesevárosra emlékeztet sejtelmes fényekkel és bohém karakterekkel. A címszereplőt Vincent Gallo - akit legutóbb szabályosan elüldöztek Cannes-ból a The Brown Bunny című értelmetlen rendezői maszturbációja miatt - alakítja meglehetősen erőtlenül, ami fura, hiszen érezhető, hogy a szerep neki lett írva. Tetro Argentínában kezdett új életet a csodálatos Maribel Verdú (Anyádat is, A faun labirintusa) karaktere mellett és láthatóan nincs ínyére, amikor beállít öccse és elkezd vájkálni a családi titkokban. Alden Ehrenreichról az utóbbi pár órában sokan kijelentették, hogy az idei fesztivál egyik nagy felfedezettje lehet, és a fiatal Leonardo DiCaprióra hasonlít (szerintem DiCaprioból és James Mardsenből gyúrták össze), de az biztos, hogy a fényképezésen kívül ő a legjobb dolog a filmben. Az ígéretes felütés után ugyanis Coppola filmjén eluralkodik a mesterkéltség (mennyire fantáziátlan például színesben mutatni a visszaemlékezéseket a fekete-fehér filmben?!) és az unalom. Régen három óra is kevésnek tűnt tőle, most kettő is iszonyatosan fárasztó.

Ben Whishaw és Abbie Cornish a Bright Star című filmben

Coppola pont 30 éve nyert Arany Pálmát Cannes-ban (Apokalipszis, most), Jane Campionról viszont 16 év után (A zongoralecke 1993-ban diadalmaskodott) még senki sem feltételezte volna, hogy kifulladt. Sőt, a John Keats és Fanny Brawne románcáról szóló új filmjét nagy visszatérésként harangozták be, pedig a Bright Star ha vissza is tér bármihez, az olyasmi, amihez felesleges visszatérni. A nyolcvanas-kilencvenes évek szépen kivitelezett, de dohos szagú Merchant-Ivory filmjeire emlékeztet olyan kosztümös költőkről, akik visszafojtják az érzelmeiket, majd tüdőbajban meghalnak. A kalácsképű Abbie Cornish (akiről a Cigánykerék idején még azt hittük, érdekes színésznő lesz) azonban nem egy Emma Thompson, vagy Helena Bonham-Carter, aki képes lenne történések nélkül is uralni a vásznat; pár perc után unalmas és érdektelen, hogy összejön-e Keatsszel (Ben Whisaw - nem rossz választás, de nem tud kibontakozni). A kamera szépen elidőzik a virágos mezőkön, pillangókon, doromboló macskán, de azt tudjuk, hogy a természet szép, ezért nem kell moziba menni.

Mivel ilyen csalódásokból minden évben akad bőven, érdemes Cannes-ban a meglepetés erejére hajtani. Míg egy nagy művész óriási csinnadrattával bemutatott új filmje az esetek többségében nem tud megfelelni az elvárásoknak, sokkal jobb az arány az olyan filmeknél, amelyekről előzőleg semmit sem tudtunk. Az első ilyen kellemes meglepetés az Un Certain Regard másodszekció nyitófilmje, a hosszú című Kasi az gorbehaye irani khabar nadareh volt, ami az angol fordítás alapján valami olyasmit jelent, hogy "Senki sem ismeri a perzsa macskákat". Bahman Ghobadi fél-dokumentumfilmje egy iráni indie-rockegyüttes küszködéseit követi nyomon, lenyűgöző könnyedséggel. Vicces, ahogy istállóban megbújva próbálnak vagy hamis útleveleket rendelve tervezik az európai turnét, de egyben tragikus is, hogy rendre feljelentik őket a szomszédok és zenei karrierjük valós esélye nyilvánvaló abszurdum a nézők szemében. A kifejezetten dögös betétdalokat hangulatos montázsok dobják fel Teheránról, de alapvetően mindig érződik, hogy a filmet titokban, gerillamódszerekkel kellett felvenni. Ha az indierock térképét nem is rendezte át Irán, az mindenképpen megható pillanat, hogy ezt a filmet a cannes-i óriásvásznon láthatta a világsajtó.