Csesszék meg a politikusok, mi zenélünk!

Lényegében a fenti rövid és távolról sem újszerű üzenetet csiszolgatja bő két órán át a Rockhajó című film, amelyben nincsenek revelációk, de ó, milyen jól esik!

Bill Nighy a Rockhajón

Richard Curtis (a Négy esküvő és egy temetés forgatókönyvírója, az Igazából szerelem író-rendezője) szeret saját életére alapozni forgatókönyveiben, és most is zeneszeretete a kiindulási pont, ha nem is önéletrajzi a film, hiszen '66-ban, amikor játszódik, ő még csak tízéves volt. A sztorival viszont nem nehéz azonosulni, mindenkinek sikerülni fog, aki imádja a zenét, aki valaha lázadt bármilyen fennálló rend ellen, és akinek egyszer is megfordult a fejében, hogy a politikusok mind beteg állatok.

A Rockhajó szeretnivaló, szórakoztató film, és többet nyújt még az okosabb vígjátékok többségénél is. A első zseniális húzás benne maga a helyszín: az Északi-tengeren vagyunk egy hajón, amelyre lányok - a szombati bulinapot és a legénység elszántan leszbikus tagját leszámítva - nem léphetnek, és ahol kábé egy tucatnyi érzékeny-egoista rádiós él összezárva az ironikus, angolosan nagyvonalú Quentin (Bill Nighy, szuper formában) irányítása alatt. A klausztrofóbikus helyzetet nem hangsúlyozza túl a film, de szép természetesen a cselekmény részévé teszi. A DJ-k közt fennálló csípésrend, a kisebb-nagyobb súrlódások, egymás finom húzása mind gazdagon árnyalják a figurák összjátékát, és ettől lesz igazán élvezetes és telt a film, nem a poénoktól. A többségében jól működő vicces jelenetek karácsonyfadíszként függenek a kalózrádiós alaphelyzeten, szinte csak ráadásként, ez nem térdcsapkodós-röhögős film, inkább mosolygós-zenehallgatós.

Philip Seymour Hoffman és Nick Frost a Rockhajó-ban

Két fő cselekményszál van: az egyik, hogy egy elfojtós-pszichopata miniszter (Kenneth Branagh) személyes ügyévé teszi, hogy megszűntesse a kalózadót, a másik pedig, hogy a hajóra kerül egy bentlakásos suliból szabadult ártatlan fiúcska (Tom Sturridge), aki minden szempontból itt találkozik először az igazi férfiléttel. A karikatúraszerű Branagh és a bájos, de nem különösebben karakteres Sturridge azonban nem rúghat labdába a film igazi sztárjai, a zene és Philip Seymour Hoffman mellett. Előbbi hol előtérbe kerülve, hol finoman a háttérben, de szinte végig szól, és hihetetlen energiával tölti meg a filmet, utóbbi pedig minden jelenetet lenyúl, amiben csak szerepel.

Jó az egész színészcsapat (a már említett Nighy mellett különösen a dagi nőcsábászt alakító Nick Frost), de Hoffman egy másik ligában játszik. Ez különösen akkor válik evidenssé, amikor az angol sztár-DJ-t alakító Rhys Ifans összekerül az amerikai riválisát alakító Hoffmannal. Ifans is remek, de a briliáns Hoffman mellett esélye sincs csillogni. Kevésbé fajsúlyos, de nagyon szórakoztató a fiúcska szenvedélyes napokat látott anyjának szerepében cameózó Emma Thompson.

Tom Sturridge és Rhys Ifans a Rockhajó-ban

Ezek a szabadon élő és a nap huszonnégy órájában a kedvtelésüknek hódoló figurák annyira szerethetők és irigylésre méltók, hogy legszívesebben bevennénk magunkat mi is egy kabinba, és a kétórás játékidő hamarabb eltelik, mint kedvünk lenne kimászni. Egyedül a film valóságtól már zavaró mértékben elszakadó és túl hosszúra nyújtott fináléja billenti ki némiképp a mesteri forgatókönyv egyensúlyát, de ennyit simán el lehet nézni Curtisnek ennyi szép pillanat után. A Rockhajó igazi "feelgood"-film, de nem ringat valótlan illúziókba, mint egy hollywoodi románc vagy komédia, egyszerűen csak arra ösztönöz, hogy utána hazamenjünk, feltegyük valamelyik kedvenc lemezünket, és meghallgassuk, jó hangosan.