Vágólapra másolva!
A sertésinfluenza-járvány apropóján a forgalmazók előhalásztak egy egyéves világvége-víziót, amelyben civilizációnk csúfosabban összeomlik, mint az RTL Klub híradósai álmodni merték volna. A Vakság persze megérdemli a kései mozibemutatót, de az aranyszabályt nem fogja megdönteni, hogy a könyv mindig jobb, mint a filmadaptáció.
Vágólapra másolva!

Több mint egy évvel ezelőtt nyitotta a Vakság a cannes-i filmfesztivált, de a felemás fogadtatás után Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata) iszkolhatott vissza a vágószobába, és év elején szinte biztosnak tűnt, hogy a magyar mozikat ki is kerüli José Saramago regényének adaptációja. A Vakság hatásos jelenetei legutóbb akkor jutottak eszembe, amikor két hónapja a kereskedelmi televíziók híradóiból ömleni kezdett a hasonló pánik és tömeghisztéria. El tudnám képzelni, hogy a film jogait birtokló forgalmazónál is hasonló gondolatmenet játszódhatott le valakiben, mert az Európa nagy részén már jó ideje DVD-n is megjelent Vakság bizarr módon tényleg aktuálisabb, mint egy éve volt. Aki pedig megnézi, nem lesz optimistább civilizációnk sorsát illetően a világjárvány kiteljesedésének esetére.

A Nobel-díjas portugál író víziójában egy titokzatos fehér vakság kényszeríti térdre előbb egy meg nem nevezett metropolisz, majd az egész bolygó lakosságát. A rejtélyes megfertőződések áldozatait előbb karanténba zárják, de ez sem tudja megakadályozni a járvány futótűzként terjedését. A megvakultak látásuk után sebtében megszabadulnak emberi mivoltuktól is, és csak egy asszony marad immunis. A könyv megdöbbentő jelenetei olyan naturalisták és elborzasztóak, hogy egyáltalán nem kívánkoznak vászonra, és az is problematikus, hogy olvasva belülről képzeljük el a kórt, nézőként viszont csak kívülről szemlélhetjük. Meirelles helyenként ötletes megoldásokkal és látványos díszletekkel közelített az alapanyaghoz, de nézőpontja következetlen és többnyire erőtlen.

Forrás: [origo]
Mark Ruffalo, Julianne Moore, Danny Glover és Alice Braga

A regény két főbb részre tagolható: a karanténon belüli és az azon kívüli eseményekre. Sajnálatos, hogy míg az utóbbi szakasz a pusztuló nagyvárossal sokkal hatásosabb, játékidőben lényegesen kurtább lett. A kórtermekben lejátszódó horrort ugyan sikerült viszonylag hűen, de nem túl gusztustalanul visszaadni, a könyv kinti jelenetei közül a legdöbbenetesebbek vagy kimaradtak (aki olvasta, annak csak annyit mondok: boltpince és szomszéd néni), vagy súlytalanná váltak (templom). A rossz arányérzék miatt a film lényegesen unalmasabb és vontatottabb is, mint azt letehetetlen alapanyaga alapján várhatnánk. Danny Glover idegesítő narrációjának nagy részétől szerencsére a cannes-i bemutató óta megszabadultak, de az ő karakterén egyébként is a legjobban kimutatható a filmadaptáció másik nagy hibája: hősöket csináltak a főszereplőkből.

Saramagonál szó sem volt arról, hogy a (név nélküli) főszereplők lennének a jó vakok, mindenki más pedig az elállatiasodott rossz vak. Sőt, a túlélésért ők is félretettek erkölcsöt és jóízlést, de ezt a film jótékonyan elmismásolja, és már-már szentté emeli a látó nőt (Julianne Moore alakítása ennek megfelelően túlságosan egydimenziós) és karikatúra-gonosszá torzítja Gael García Bernal - kétségkívül szórakoztató - karakterét.

Forrás: [origo]
Gael García Bernal

Természetesen nem érdemes egy briliáns regény minden pozitívumát számon kérni a filmadaptáción, de a könyv ismerete nélkül a Vakság legfeljebb közepes film, ami nélkülözi egy jó katasztrófafilm izgalmát vagy éppen egy jó dráma mélységét. Aki viszont olvasta és szerette Saramago rémálmát, érdekesnek fogja találni a rendkívül nehéz megfilmesítés vitatható megoldásait. Utólag azonban valószínűleg mindenki az írónak ad igazat, amiért évekig konokul ellenállt a megfilmesítés kísértésének.