Videoklip a véreskezű politikusról

Paolo Sorrentinóra akkor figyelt fel a világ, amikor 2004-ben leforgatta remek című, de annál fárasztóbb drámáját, A szerelem következményei-t. Már akkor azt éreztem, hogy ez az ember kétségbeesetten próbál minden pillanatból katarktikus élményt, de legalábbis übercool látványt/hangot csiholni, de a nagy igyekezetben elveszít valami fontosat, amitől film lesz egy film. Sorrentino filmjeiből hiányzik az ember, hiányzik a lélek. Az új filmet, az Il divó-t nézve egyre nyilvánvalóbb, hogy Sorrentino nem ért a filmkészítéshez. Még akkor sem, ha részleteiből süt az odafigyelés, az aprólékos műgond és a szép dolgok szeretete: valami hiányzik és ettől vásári bóvlinak hat az is, ami egy háromperces videoklipben lenyűgöző lenne.

Igen, Sorrentino valójában hosszú, túlpörgetett videóklipeket rendez. Az Il divo első öt perce, ahol a remek Toop Toop ritmusára pörögnek fel az események, vérpezsdítő, ígéretes felütés. Megjelenik a hős: a sztori középpontjában a ma is élő, legendás olasz politikus, Giulio Andreotti ücsörög feszült nyugalomban, vészjóslóan összekulcsolt kézzel. Körülötte fetreng saját mocskában a politika, ő meg csendben tologatja ide-oda a sok politikust, maffiózót, bíborost, üzletembert. A filmben Sorrentino több mint kétszáz ember haláláért teszi felelőssé Andreottit, bár eddig soha senki nem küldte börtönbe ezekért a bűnökért. Az Il divo jó ritmusú, erősen hatásvadász, fiktív-illatú vádbeszéd, amiben az a legszórakoztatóbb, ahogyan író-rendezője fokozatosan hőse hatása alá kerül: minden képkockájából sugárzik az alélt áhítat és a megérthetetlen bűnök megérteni akarása.

 

A felismerhetetlenre maszkírozott Toni Servillo játéka a végletekig letompított; úgy mászkál, tipeg át a filmen, mint egy felhúzható gésa. Túl sok. Karikatúrának meg azért kevés, mert annak, aki nem különösebben jártas az olasz belpolitikában és azt se tudja, kicsoda az az Andreotti, nem tudja hova elhelyezni a figurát, nincs kapcsolódási pont. Hosszú perceken át repkednek a nevek, akikről soha nem hallottunk, és akikre nincs idő itt a filmben: soha nem lesz a szereplőkből sztori. Szinte már paródiába csap át a sok titkos szál, ami ezeket az ismeretlen pasasokat összefonja. Hiába a sok képi poén, vagy az alaposan összeválogatott zene, egy idő után belefáradunk Sorrentino szenvedélyes videoklipjébe.