Vibrátor helyett fakanál

A Julie & Julia című filmből kiderül, hogy néha nem az az emancipáció, ha egy nő vibrátorra cseréli a fakanalát, hanem fordítva. Gasztrománoknak és útkereső nőknek kötelező!

Amy Adams a Julie & Juliában

A Julie & Julia két olyan nő párhuzamos - mellesleg valós - története, aki a főzésen keresztül találja meg a hivatását (egyiküké a főzés, másikuké az írás) és önmagát. A film kezdetén Julia Child (Meryl Streep) az 50-es évek Franciaországában sóhajtozik kéjesen egy tökéletesen elkészített halfilé fölött, hogy néhány jelenettel később rájöjjön, főállásban azzal kell foglalkoznia, amit igazán szeret, azaz az evéssel, Julie Powell (Amy Adams) pedig a 2000-es évek elején nyög fáradtan utált munkahelyéről hazatérve, bruschettát majszolva, hogy a következő jelentben nekiüljön leblogolni, ahogy egy év alatt elkészíti Julia Child szakácskönyvének összes receptjét.

Egyszerűségében remek ötlet a két, fél évszázados időeltéréssel megvalósuló útkeresés párhuzamos elmesélése, és a forgatókönyvíró-rendező Nora Ephron van olyan jó érzékű és precíz dramaturg, hogy fel tudja építeni ezt a két sztorit úgy, hogy ritmusosan feleseljenek egymásra, és mindkettő megfogja a nézőt. A két történet egyformán szórakoztató, de nem egyenértékű. A nő, aki "megtanította Amerikát főzni és enni" (idézet Julie Powelltől) legalább három fronton nyer a bloggerlánnyal szemben. Egyrészt ha nem ismerjük Child munkásságát, a filmet nézve akkor is érezzük, hogy amikor ez a nő felveri a tojáshabot és felaprítja a hagymát, az a gasztrotörténelem fontos fejezete, másrészt - szemben Powell-lel - Child egy kiegyensúlyozott, boldog asszony imádnivaló férjjel (Stanley Tucci), tehát jó nézni őt, harmadrészt Meryl Streep játssza, aki évek óta nem lubickolt olyan élvezettel szerepben, mint most. Tökéletesen utánozza a nagyon magas, és ezért kicsit esetlenül mozgó, sajátosan hangsúlyozó Childot, de visszafogottan adagolja az imitációt, és nem válik karikatúrává.

Meryl Streep és Stanley Tucci a Julie & Juliá-ban

Amy Adamsnek ezzel szemben egy neurotikus New York-i nő jutott, aki utált élete elől menekül apró konyhájába, hogy ott rendszeresen idegösszeroppanást kapjon, amikor valamit elszúr, aztán a blogján panaszkodjon a láthatatlan olvasóknak. A szerep sokkal kevésbé hálás, és egy héttel a film megnézése után biztos, hogy nem a hisztiző Powell, hanem a "bon appétit!"-t rikoltó Child marad meg az emlékezetünkben. Ami mégis megmenti az elsikkadástól Powellt, az Adams szerethető játéka, és az, hogy könnyű azonosulni a helyzetével. Legalábbis a női nézőknek. Úgy sejtem, a férfiak többségét irritálja majd ez a hisztérika, és helyes férjével (Chris Messina) éreznek majd együtt, aki már a főzős projekt elején kiakad, hogy "sok a kaja, kevés a szex", a Powellhez hasonló korú nők közül viszont sokaknak nagyon is ismerős lesz az az elkeseredett kapálózás, amivel Powell az életét próbálja megkaparintani.

Ephron egyáltalán nem megy mélyre, de súrol témákat, amik mögé oda lehet gondolni egy csomó mindent. Felvillant igazi és hamis női barátságokat, párkapcsolati problémákat és főleg azt mutatja meg, hogy milyen rohadt sok munka és elképesztő kitartás kell hozzá, ha valaki meg akarja valósítani, amit kitalált. Idealizált világban mozognak a főhősök, Childnak mégis évekbe telik, míg megírja a szakácskönyvét, aztán újabb évekbe, amíg ki is adják, Powell pedig végig árral szemben úszik. Szeretem, hogy ezeken a nehézségeken hosszan rágódik a film, és nem csettintésre oldódik meg Julie és Julia minden baja.

Amy Adams és Chris Messina a Julie & Juliá-ban

Ettől még persze mesevilág a film világa. Ephron filmjeiben a lakásbelsőkről mindig üvölt, hogy díszletek, mintha szándékosan akarná azt az érzést kelteni, hogy babaházban járunk. Ez most is így van, Powell konyhája még lepattantságában is cuki, nem beszélve a francia belsőkről. Aztán van még egy csomó tipikus fényezés (pl. Powell a valóságban macskát és kígyót tartott, a filmbe nyilván csak az aranyos cica került bele), amik közül a legfeltűnőbb a két férj ábrázolása. Részben elfogadható, hogy a nőkről szóló filmben csak felskiccelt alakok a férjek, de a "minden sikeres nő mögött áll egy férfi"-skatulya nem teljesen passzol, különösen Powell férje lóg ki belőle. Érezni, hogy Powell részben a házassági problémái miatt menekült bele a gasztroblogolásba, és egyáltalán nem véletlen, hogy a szexet felcserélte a főzésre, de ezt egy kisebb összeveszéssel letudja a film, a végefőcím pedig az állítja, hogy Powell és férje azóta is boldogan élnek kettecskén. Pedig nem.

A Julie & Julia igazi nagy érdemét még nem említettem, mégpedig, hogy a főzést nem annak mutatja, aminek érzésem szerint sokan tartják, azaz egynek a kötelességszerű házi teendők közül. A főzés itt teljes dicsőségében pompázik mint kreatív tevékenység, amit a nők azért művelnek, mert szeretnek és örömöt okoz nekik.