Egyszerűen lekonyult

Az Egyszerűen bonyolultban remek színészek bárgyú és gyakran ízléstelen poénkodásait nézhetjük végig egy távoli, élére vasalt álomvilágban. Egyetlen valamennyire is a Föld bolygóra emlékeztető, szórakoztató pillanat van benne, és azt is egy füvesciginek köszönhetjük.

Meryl Streep | Egyszerűen bonyolult

Az Egyszerűen bonyolult a negyven feletti, magányos, és főleg elvált nők távolból csillogó, elérhetetlen Utópiája. Egy zavartan vihorászó, pajzán álom, amiben a megalázott volt feleség egyszer csak azon kapja magát, hogy nemcsak egykori férje csorgatja a nyálát utána, de jósvádájú, nyájas építésze is, és neki maximum azt kell kitalálnia, kinek az ágyába fekszik bele végül. Az ex-férj, Jake (Alec Baldwin) már nem leli örömét fiatal, sudár, feszescombú második feleségében (Lake Bell), így aztán egy alkoholgőzös vacsora után ráhajt első asszonyára, Jane-re (Meryl Streep). Az éjszaka olyan remekül sikerül, hogy Jake tüzesen ostromolni kezdi a volt feleségét. Jane egyébként sikeres étterem (vagy pékség?) -tulajdonos Santa Barbarában: van három Quelle-katalógusból kivágott gyereke, és egy hatalmas, gyönyörű háza, amihez még hozzáépíttet egy jókora részt; így kerül a képbe a másik rajongó, Adam (Steve Martin). Jane-nek döntenie kell. 

Nancy Meyers (Holiday, Minden végzet nehéz, Mi kell a nőnek?) soha nem volt a komolyan vehető, tisztességesen összerakott szórakoztatás híve: a filmjei kikent-kifent, mázas babaházak, amiket különösebb változtatás nélkül, időről-időre piacra dob. Az egyetlen igazán érdekes kérdés a rendezőnővel kapcsolatban az, hogyan tudja mindig meggyőzni azt a rakás A-listás hollywoodi sztárt, hogy bármilyen közük is legyen ezekhez a filmekhez. Hogyan szervez be egy ilyen bárgyú, papírmasé komédiába egy Meryl Streepet például? Mert az ember ilyenkor elkezd reménykedni. Meglátja ezeket a neveket, hogy Streep, Alec Baldwin, Steve Martin és elképzel valami remek, vidám kis darabot..., és aztán le is konyul hamar a nagy lelkesedés. Mert Streep a 2002-es Adaptáció óta nem választott és/vagy nem kapott magához méltó színészi feladatot, és az Egyszerűen bonyolult-ban még annál is kevesebbet nyújt, mint amit az utóbbi hét szűk esztendő során megszokhattunk tőle. Ez a Jane teátrálisan meresztgeti a szemét, puffog, vagy ezer foggal vigyorog és sokkal többet kacarászik és trillázik, mint amire egyébként a film kevés számú poénjából következtetni lehetne. 

Meryl Streep és Alec Baldwin

A két Jane-ért epedező férfi közül Alec Baldwin jár jobban, legalábbis, ami a karakterek kidolgozottságát illeti: majdnem minden pillanatban a vásznon van és boldogan parádézik fel-alá a szexéhes, dagadt kandúr szerepében. Baldwin karrierje nem is olyan rég éledt újra Tina Fey remek kis sorozatában, A stúdió-ban (30 Rock), ahonnan lényegében Baldwin egy az egyben átemelte ide az erőszakos, önimádó stúdiófőnök figuráját. Ott is bevált, itt is működik. Baldwin ebben a filmben sokat és örömmel vetkőzik, hamiskás mosollyal lobogtatja prémes mellszőrzetét a kamera felé, míg Streep szűzlány módjára pirul és sikongat mellette. Steve Martin gyakorlatilag árnyékként oson át a filmen, pedig általában sokkal szórakoztatóbb, amikor a tisztes, őszes halántéka alatt szabadjára engedi a tébolyult vigyorát. De erre az Egyszerűen bonyolult-ban nincs mód; itt ez egy dögunalmas pali, akiről igazából nem is derül ki semmi az egész film alatt, csak az, hogy szereti a friss péksüteményt és néhány éve vált el.

Meryl Streep és Steve Martin

A lényeg tehát Baldwin és Streep kettőse; rajtuk áll vagy bukik valójában a film. Meyers merészen keveri a steril, lakberendező magazinokból ismerős világot a sikamlósabb, szókimondóbb, testi komédiával: Baldwin például, kimerítő éjszakájukon lendületesen megmarkolja Streep ölét, úgymond, megpacsizza, "otthon, édes otthon". "De jó, hogy nem irtottad ki az őserdőt!" - kiált fel a vad nosztalgia-szex után. Az eredmény mégsem elég izgalmas - langyosan taszító, olcsó poénokkal zsonglőrködő vígjátékot kapunk, egyébként fantasztikus színészekkel a főszerepekben, akik más filmekben már bizonyítottak, itt meg bohóckodnak egy kicsit, de egy pillanatra sem veszik komolyan a nyersanyagot. És ami valamennyire kárpótol a vékony, felejthető tucatfilm miatt érzett csalódásért: a romantikusnak mondott vígjáték egyértelmű csúcspontja a füvescigi-jelenet, amin felszabadultan, teljes szívből lehet hahotázni.