Nem kapsz libacombot

Volt egy Donnie Darko, amiből kultfilm lett, a rendezőjéből meg menő csodagyerek. Richard Kelly az elmúlt tíz évben aktívan rombolja saját nimbuszát, A doboz című film közben pedig egyenesen arra gyanakodhat a néző, hogy ki akarják paterolni a moziból. Mert ez nézhetetlen.

A Donnie Darko óta várja a világ, hogy Richard Kelly merész zsenije újra előtörjön, de a rendező 2001-es, üstökösszerű felbukkanása óta egyelőre csak a 2007-es A káosz birodalmá-ra (Southland Tales) és A doboz-ra futotta. A doboz, a legújabb film, igazán próbára teszi a legszenvedélyesebb Kelly-hívőket is: bűnrossz, csigalassú darab, amit mintha arra találtak volna ki, hogy jól kihozza az embert a sodrából.

A sztori egy negyven évvel ezelőtti novellán alapul: egy átlagos amerikai házaspár elé valaki odatesz egy gombot, amit ha megnyomnak, valahol, valaki, akit nem ismernek, meghal. Cserébe viszont kapnak egymillió ropogós USA dollárt. Ez egy szép gondolat, morális tanmese is lehetne akár arról, mit ér ebben az ilyen-olyan világban az ember élete meg egy táska pénz a másik oldalon - kicsit unalmas is már, mondhatnánk, de ki lehet belőle hozni valami elgondolkodtatót, még filmvásznon is. Kelly majdnem kétórás filmje viszont nem erről szól, mert nem szól ez igazán semmiről. Hiába ágyaz meg alaposan, stréber igyekezettel az erkölcsi dilemmának, egyáltalán nem hajlandó vele foglalkozni és inkább elindul az abszurd irányába, hogy aztán valami kusza, a maga megfoghatatlanságában is érdektelen világban bolyongjon hosszú percekig. Órákig.

Frank Langella

Ez tehát A doboz: Cameron Diaz egy valamilyen okból zavartan viselkedő feleség 1976-ban, Virginiában, aki irodalmat tanít tenyérbemászó képű, elkényeztetett diákoknak, a férje pedig, a gépiesen jóképű James Marsden, a NASA fejlesztője és a Viking programon dolgozik, csakúgy, mint annak idején Kelly apja egyébként. (Nem, a személyes vonaltól sem lesz jobb a film.) Ez a két szép ember kerül aggasztó helyzetbe, amikor egy titokzatos idegen, Frank Langella félig leégett arccal megjelenik az ajtóban, hogy akkor most mi lesz ezzel a szép, piros gombbal, meg a nagy morális dilemmával, el ne feledkezzünk róla. Teljesen hálátlan ez a szerep; Langella, ez a remek színész, mindent megpróbál, hogy a számítógépes grafikával megcsócsált arc mögül valami jelentést, értelmet csempésszen a filmbe, de ez teljességgel lehetetlen. Diaz, ez az általában jó humorú, energikus színésznő itt csapnivaló, a tucatszépfiú Marsden pedig annyira hiteles űrkutató, mint mondjuk Denise Richards atomfizikus.

James Marsden

Egyre furcsább dolgok történnek. Egyre kevésbé érdekel. Egyre hosszabb ez a film. Egyre-másra ered el vadidegenek orra vére. Zombifejű manusok lépegetnek a könyvtárban, vízhullámok pulzálnak váratlan helyeken. Ki kivel van? Ki halt meg és miért? Milyen sors vár a két érdektelen főhősre? Ki mozgatja a szálakat? Nem Kelly, az biztos. Szépen felfesti a dohánybarna-fakókék hetvenes éveket, de a hangulatképeken túl már nem tud mit kezdeni az alapanyaggal. Az erkölcsi dilemma túl megerőltető, az izgalmas thrillert meg valamire, valahová ki kéne futtatni, mert kéne egy slusszpoén legalább, amivel a kétórás téblábolás után kárpótolhatja az egyszeri nézőt. De nem, nincs A doboz-ban az se. Rossz színészi játék, zagyva, blöffgyanús csavarok, hasraütésszerű, üres történet. Oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló.