Zsidó, nem zsidó

Annyira komolyan vettük az Egy komoly ember (A Serious Man) című film tanulságait, hogy elhittük, tényleg mindig minden egyre rosszabb lesz. Azt gondoltuk, ez a film úgyse jut el soha Magyarországra, ezért az amerikai bemutató idején már írtunk róla. Isten útjai azonban tényleg kifürkészhetetlenek, mégis megérkezett a film, mi pedig nem tehetünk mást, mint amit Larry Gopnik, a film paranoiás főszereplője is tenne ebben a helyzetben: újra megpróbálunk választ találni, bár nem tudjuk pontosan, milyen kérdésekre. A zsidó valláshoz, a popzenéhez és a Coen-filozófiához fordulunk, hogy megértsük az utóbbi évek egyik legjobb filmjét. Két zsidó, három vélemény - tartja a mondás, ezért inkább egy zsidó és egy nem zsidó kritikusunk is megnézte a filmet, így legalább abban egyetértenek, Coenék nagyon eltaláltak valamit. (Ez a cikk a januárban megjelent azonos című írás minimálisan átdolgozott verziója.)

Michael Stuhlbarg az A Serious Manben

ZSIDÓ

Ajvé, szerkesztőkém, hát jól belerángattál ebbe a cikkbe. Nem mondom, hogy nem érdekel a téma, mert ez egy nagyon jól megcsinált film, rendesen megírták, és hát sokat is nevettünk rajta, node én igen elfoglalt, egyébiránt neves tollforgató vagyok, és hát valljuk be, a flekkdíjból a szombati sólethez még a gerslit sem tudom megvenni. De hát, ahogy a mondás tartja, többet ér egy tett száz sóhajnál, úgyhogy belevágok, mint sakter a libába.

Ez az Egy komoly ember című film igazán szívbe markoló darab. Egy Mindenható háta mögötti amerikai kisváros zsidó közösségét mutatja be, egy széthulló család történetén keresztül. A pechvogel férj keresi a helyét a világban, és a Mindenhatótól vár választ hiába. Soha nem tesz semmi rosszat, aztán mégis csak gyűlnek a gondok. Ahogy az a sok zsidó is, akiket elhurcoltak Egyiptomba, Babilonba, Auschwitzba, hát azok se tettek soha semmit, mégis mindig a szabadságukra, sőt, az életükre törtek. De hát ez nem egy üldöztetéses film, itt nincs külső ellenség, ez csak úgy eszembe jutott. Ahogy a főszereplő férj is álmodott egy olyat, hogy a bunkó, vadászgató szomszédja zsidókra lődöz. 

Az Egy komoly ember sokkal inkább egy empátiával teli karikatúrája a zsidó világnak. És ahogy jelzik is az ötletes bevezetéssel, mindegy hogy valahol Amerika közepén egy kisvárosban, vagy Galícia valamelyik stetljében vagyunk, a zsidó feleségek kemények, a rabbik furfangosak, a Mindenható útjai pedig kifürkészhetetlenek. 

Woody Allen a nagyvárosi neurotikus zsidó figuráját már ezerszer megmutatta nekünk, de a Coen (hadd hívjam már őket Kohnnak, szerkesztőkém) testvérek mostani filmjükben lényegében falusi közösséget támasztották fel, a maguk modern díszletei között. Ott vannak az okoskodó öregek, a léha kamaszok, az álszent szeretők, a figurák ezer évesek, de mégis amerikaiak és 20. századiak. Újlipótvárosban is meg lehetett volna ezt csinálni, ha volna ilyen jó kis rendezőnk, de hát ezeket itt nem érdekli a zsidóságuk. Ezeket itt már semmi sem érdekli!

Aaron Wolff

A Woody Allen-féle komédiáknál azonban ez a film sötétebb és misztikusabb. Nem kevésbé abszurd, de Freud helyett itt tényleg a Mindenható az isten. A film egy teljes leltárát mutatja be a zsidó kisemberek zsidós viselkedésének. Elképesztően, lenyűgözően, kíméletlenül és mégis szeretettel teli bájjal vonultatja fel az okoskodó és esendő, garasoskodó és bájos hőseit. És ezzel oly kíméletlenül önmarcangaló, mintha egy Woody Allen-szerű, városi intellektuel analizálná, hogy milyen örökséget cipelt magával.

A karakterek zseniálisan eltaláltak, és a tanulság is szívbe markoló: a Mindenható ugyan sok bajjal teszi próbára az ő jámbor híveit, de úgy istenigazából majd akkor csap le, amikor egyszer az életben tényleg rosszat tesznek. Hát élet ez?  

NEM ZSIDÓ

A Coen testvéreknek én már szinte bármit elhinnék. Huszonöt év alatt csináltak egy csomó nagyszerű filmet, indie-hitelességüket megőrizték Oscar-díjasként és Hollywood abszolút toparcaiból bohócot csináló sztárrendezőként is és kialakítottak egy azonnal felismerhető egyéni nyelvet, ami sokak szerint simán csak eseménytelen, de ha valaki ráérez, bármeddig tudja nézni. Szóval én elhinnék már nekik szinte mindent, de az, hogy tényleg el is hiszek, főleg annak köszönhető, hogy nem igazán akarnak ők "mondani" semmit. Legfeljebb olyasmit, mint legutóbbi filmjük, az Égető bizonyíték utolsó jelenetében: "Mit tanultunk ebből az egészből? - Nem tudom. - Én sem. Talán azt, hogy többet ne csináljunk ilyet. Bár nem igazán tudom, mi az, amit csináltunk".

Amy Landecker és Michael Stuhlbarg

Coenék figuráit és a filmjeikből kirajzoldódó világképet kilátástalannak, sötétnek és brutálisnak szokás leírni, ami persze igaz is, de ez még csak a dolog egyik fele. Attól lesz igazán különleges, hogy ezt a rettentő sok negatív energiát úgy tudják átalakítani, hogy utána nem valami elkeserítő rosszérzés marad a nézőben, hanem egy különösen inspiráló feladvány után érzett szellemi frissesség, és egy minden kockájában egységes, lenyűgöző moziélmény. Mellesleg, az egzisztencializmust is olyan közérthetően fogalmazzák át popkultúrává, mint kevés másik rendező.

Alapvetően kétféle filmjük van. Az egyikben buta és korlátolt emberek hiszik azt magukról, hogy értik a világ dolgait, aminek aztán katasztrofális következményei lesznek. Ezek a komédiák. A másikban okos és jóravaló emberek jönnek rá, hogy semmit sem értenek a világból, és hát ebből sem sül ki semmi jó. Ezek a tragédiák, az Egy komoly ember pedig ennek a típusnak a csúcsalkotása. Ha ennek a végén is lenne lezáró párbeszéd, nagyjából ugyanarra jutnának, mint az Égető bizonyíték-ban. Mi is volt ez az egész?

Richard Kind

Miért hullik egyik pillanatról a másikra darabjaira Larry Gopnik (Michael Stuhlbarg), egy rendes, családos fizikaprofesszor élete? Egy diákja megpróbálja megvesztegetni, aztán megzsarolni. Felesége bejelelenti, hogy elválik tőle, mert összejött egy mézesmázos kígyólelkű mackóval. Beteges bátyja nem akar kiköltözni az otthonából, ahol egyébként is a tinédzser gyerekeinek pokla várja minden nap, ha pedig kimegy a kertbe, militáns szomszédai adnak okot a paranoiára. Coenék arról beszéltek egy interjúban, remekül szórakoztak, miközben újabb és újabb kínzásokat találtak ki Larrynek.

Hogy miért jó ezt nézni? Éppen erről volt szó két bekezdéssel ezelőtt. A próbatételek elé állított professzor történetében nincs semmi béna heroizmus, nem túldramatizált, nem próbál hatásvadász módon nyomasztani, de a feloldás hamis ígéretével sem kecsegtet egy pillanatra sem. Hihető, emberi és természetes. Larry megpróbálja megérteni, miért történik ez vele, rabbiknál próbálkozik, jiddis lemezeket hallgat, a hagyományokhoz próbál visszanyúlni segítségért, de ezekkel nem megy sokra, sőt, csak egyre rosszabb lesz minden. Lehangoló, legalábbis annak kéne lennie, Coenék finom arányérzékkel, nagyszerű és összetett képekkel (te jó ég, az utolsó néhány kockáról önmagában lehetne indítani egy egyetemi szemináriumot) és megfoghatatlanul brilliáns stílusukkal mégis elérik, hogy nagyszerű élmény legyen a film, amiben még a reményt sem lehetetlen meglátni. És persze vicces, ahogy a Coen-filmek szinte mindig, még a legsötétebb pillanatokban is.

Michael Stuhlbarg és Adam Arkin

Igen, egyébként ez egy zsidó történet. Egy zsidó közösségben játszódik a hatvanas években, zsidó szereplőkkel, rabbikkal, zsidó ünnepekkel, még egy tizenkilencedik századbeli jiddis nyelvű jelenet is van benne. A zsidó kultúrát nem elég mélyen ismerő nézők, például én is, könnyen zavarba jönnek. A film amúgy is kihúzza a lábunk alól a talajt, hát még ha a kódjaink sincsenek az utalások megértéséhez, teljesen össze lehet kavarodni. Valószínűleg nem is értettem meg az összes utalást a filmben, de legalább így még jobban átéreztem Larry paranoiáját. Aztán amikor a bár-mitzvó szertartásról szóló nagyszerű jelenetben kiderül, hatezer év tanításainak üzenete nem különbözik túlzottan a Somebody to Love című Jefferson Airplane-dal szövegétől, egyértelművé vált, a zsidó kontextussal együtt is mindenkihez és mindenkiről, aki valaha úgy érezte, a világ összeesküdött ellene, ugyanúgy szól ez a film.

Az Egy komoly ember hosszú ideig velünk marad, miután megnéztük, és megválaszolatlan kérdései sokáig gyötörnek. Sőt, minél többet gondolkozunk rajta, annál több merül fel. Például, ez valójában egy mélységesen ateista, vagy éppen ellenkezőleg, egy isteni perspektívából forgatott film? Vagy: az, hogy Coenék ott forgattak, ahol felnőttek, valóban személyessé teszi a filmet, és segít megérteni, kik is ők valójában, vagy ez egy újabb ügyes trükk, és az életrajzi azonosság valami egész mást leplez? Nem tudom. Nehéz beszélni ezekről a dolgokról. De bármeddig tudnám nézni, és valószínűleg sokan mások is így lesznek ezzel.