Tökös csajnak áll a világ

A Hajrá, Bliss! (Whip It) talán az év legjókedvűbb filmje, ami veszélyesen rövid szoknyában görkorizó, tökös csajok segítségével mondja ki az alapigazságot, hogy csakis azt csináld az életben, amit szeretsz.

Ellen Page a Hajrá, Bliss!-ben

Drew Barrymore-nak érdemes volt megpróbálkoznia a rendezéssel: ha valaki olyan intenzív jókedvet tud kiváltani a nézőkből, amilyet a Hajrá, Bliss! után éreztem, annak filmet kell csinálnia. A Shauna Cross önéletrajzi ihletésű regényén alapuló Hajrá, Bliss! a tinik útkereséséről szóló filmek alaposan kikoptatott sablonjába illeszkedik ugyan, de az alkotók többnyire tartózkodnak az elcsépelt sémáktól, és ezeket valami olyan természetes bájjal teszik, amitől tényleg csak vigyorogni lehet a filmet nézve.

Már akkor kiderül, hogy Barrymore erős hangulatteremtésben, amikor a nyitójelenetben szinte az orrunkban érezzük a hajlakk fojtogató, cukros szagát a texasi kisváros nevetségesen kicsinyes szépségversenyén, ahova főhősünk, Bliss (Ellen Page) kékre melírozott hajjal libben be, kétségbeesésbe taszítva édesanyját (Marcia Gay Harden). Bliss a helyi - a homlokzaton egy hatalmas disznóval ékesített - gyorsétteremben melózik legjobb barátnőjével, Pashsel (Alia Shawkat) együtt, de persze többre vágyik, csak még nem tudja, mire. Aztán, amikor véletlenül megismerkedik a görkoris derbi világával, rájön, hogy a szexis miniszoknyát elképesztő tökösséggel kombináló csajok közt a helye.

A dögunalmas, hipokrita kisváros és a derbi fékevesztett vadócsága közti ellentét főleg azért feszül ki szépen, mert Barrymore remek, élettől majd kicsattanó csajokat választott a filmjébe, akiket tömény élvezet nézni. (És nem csak azért, mert idomaikat alig takaró kis göncökben feszítenek, ezek a csajok csak úgy mellékesen szexisek, saját kedvükre, tesznek rá, hogy tetszenek-e.) A Blisst pártfogásába vevő Maggie Mayhem (Kristen Wiig) különösen erős figura, de a rivális csapat vezérszukáját alakító Juliette Lewis is szuper, akárcsak maga az apró színfoltként feltűnő Barrymore vagy Zoe Bell. Alia Shawkatre ráférne már egy igazi nagy szerep, de addig is mindent kihoz a tüzes-okos legjobb barátnőből, amit lehet.

Juliette Lewis és Ellen Page a Hajrá, Bliss! című filmben

A legjobb pedig mind közül Ellen Page, aki végre lehetőséget kap rá, hogy megmutassa, mit tud színésznőként. A Cukorfalat-ból és a Junó-ból leginkább az derült ki, hogy Page aranyosan elevickél akkor is, ha percenként tíz szellemességet kell kimondania olyan fejjel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy tinilány így beszél, de ezekre a mesterséges helyzetekre (érthetően) némiképp agresszív játékstílussal reagált. Most, hogy hagyták létezni, ellazult, természetesebb lett, már nem teper ezerrel, hogy ő legyen a legvagányabb kiscsaj a ringben, és ettől sokkal szerethetőbb is, mint korábban.

Bár a cselekmény jelentős része a görkoris derbi körül forog, a Hajrá, Bliss! véletlenül sem sportfilm. Vannak ugyan kisebb megmérettetések menet közben, meg egy nagy meccs a végén, mint egy tisztességes sportdrámában, de pont arról szól, hogy nem a meccs kimenetele a fontos, hanem, hogy azt csináld, amit szeretsz. És Barrymore-ék lazán bebizonyítják, hogy ez csak akkor válik fárasztó közhellyé, ha műpátosszal leterhelve, szentimentális sziruppal leöntve teszik elénk. Ezek a csajok viszont a tiszta örömre koncentrálnak, arra, hogy semmi sem jobb érzés, mint amikor az ember azt csinálhatja, amire teljes erejéből pörög. Ezt pedig az is átélheti, akinek még életében nem volt görkorcsolya a lábán.