Bocs, kislányok

Bocs, kislányok, de rég láttam ilyen rossz romantikus filmet. Vagy ilyen rossz forgatókönyvet. "Éld át a pillanatot" - szólít fel az Emlékezz rám plakátja, miközben a bajsza alatt somolyogva majdnem két órát elvesz az ember életéből. Szentimentális zene, hatásvadász közelik, ezerszer hallott klisémondatok. Robert Pattinson új filmjében Edward New Yorkba költözik, de ebben sincs köszönet.

Robert Pattinson az Emlékezz rámban

Itt van ez a fiatal, nagyon gazdag New York-i fiú, aki úgy néz ki, mint egy tinibálvány, lefektet bárkit, sőt, állítólag még agya is van - mégis rossz a kedve. A neve Tyler, de szólíthatnánk ifjú Werthernek is, teljesen mindegy. Busong, mereng, Gandhit idézget magának és hosszú közelikben szívja a cigijét. Kockás flanelingjébe tép a szél, a körme koszos, a szemében világfájdalom. Amikor Tyler (Robert Pattinson) éppen nem a nagy büdös nihilben akar nyom nélkül, csendben felolvadni, a bátyját gyászolja. Michael huszonkét évesen öngyilkos lett, mert nem lett belőle rocksztár és ehelyett el kellett volna kezdenie a nyomasztó 9-től 5-iget az apja cégében. Tyler természetesen az apját (Pierce Brosnan) hibáztatja. A sztoriban van egy másik fontos szereplő is, egy szintén mélyen sebzett fiatal, Ally, akit Emilie de Ravin alakít a Lost-ból. Sok szerepe mondjuk nincs, csak összejön Tylerrel. Igaz, ez sem egyszerű ügy, mert az apja rendőr (Chris Cooper) és ez a rendőr egyszer már betörte a pattogó Tyler orrát.

Van még egy-két szál a történetben, de felesleges őket külön-külön szétcincálni, mert az Emlékezz rám (Remember Me) valójában arról szól, hogy Robert Pattinson ágyba viszi végre Bellát, vagyis valami másik csajt, pedig az Alkonyat-széria még el sem érkezett ehhez a hátborzongató, agyrobbantó pillanathoz. Pattinson az ok, amiért az Emlékezz rám-ról egyáltalán filmkritika jelenik meg, hiszen egyébként csendben eltűnt volna a Hallmark-tévé nyálhabjai között, hogy aztán néha, valami Pierce Brosnan-emléknapon előrángassák. De vissza Pattinson játékához: egy jóképű, puha testű, az átlagosnál kicsit gyengébb angol színésszel van dolgunk, aki azzal lepi meg a nézőt, hogy a legintenzívebb jeleneteiben mindig kicsit mintha elkábulna és szélütötten zihál vagy hebeg a szituációra. Vagy zavartan mosolyog maga elé, résnyire szűkült szemmel hunyorog és teljesen belassul. Nagyon ritkán engedi el magát a kamera előtt és ha végre ellazul, ezek a legjobb pillanatai; főleg a húgát játsszó Ruby Jerins oldalán képes erre.

Pierce Brosnan és Ruby Jerins

De nem Pattinson játéka teszi ezt a filmet ordítóan modorossá. Az egész forgatókönyv hemzseg a halálosan idegesítő és/vagy bicskanyitogatóan finomkodó  karakterektől. Tyler világfájdalmas alakja áll az első helyen, de ilyen Tyler húga is, a 11 éves, festőzseni (?) Caroline. Ruby Jerinsre a film vége felé egy rosszul sikerült gyerekparóka kerül, és így még kínosabb az összhatás. Hogy érezzek együtt egy ennyire idegesítő, fárasztóan okoskodó, röhejes gyerekkel? Tyler szobatársa, Aidan (a ripacskodó Tate Ellington) a történet szerint a darab Jágója és bohóca egyben, de nem több, mint a sztereotipikus másodhegedűs. A mindenkori jóbarát, aki a komoly egzisztenciális kérdésekkel birkozó főhős mellett idétlenkedik és aki felvezeti a "szedj fel egy csajt fogadásból"-kezdetű halálunalmas formulát. Belőle is csak az marad meg, hogy mennyire idegesített minden vásznon töltött pillanata. Emilie de Ravin érdekes választás Ally-re; mély hangja, enyhén kerek, tepsi képe és barlanglakó hördülései üdítően hatnak a romantikus filmek törékeny naívái után. Hiába van viszonylag sokat a vásznon, hiába az ő fájdalmával indul az egész film, nincs megírva ez a karakter. Ez egy átlagos csaj, aki harcol az apjával, szeret egyetemre járni és nem bírja az alkoholt - mást nem nagyon lehet tudni róla. A Tyler anyját játsszó remek Lena Olin sajnos csak egy tízszavas szerepet kapott, de Chris Cooper és Pierce Brosnan kicsit jobban jártak és több lehetőségük volt színészesdit játszani.

Emilie de Ravin

A karikatúra-karaktereken kívül kapunk még sok, melodramatikus snittet a lágy zongoraszóra cigiző Pattinsonról és a noteszbe körmölgető, jóvágású  tinibánat ezer arcáról, amiket Allen Coulter rendező szinte szadista precizitással és elszántsággal adagol két órán keresztül. Ha elunjuk a világfájdalmat, jól jöhet egy-két szórakoztató félrefordítás a magyar feliratban: míg a bús Tyler magából kikelve azt üvölti az apjának, hogy a gyerekei legközelebb az orra előtt, a szeme láttára kötik majd fel magukat ("on your watch"), a magyar nézőnek azt kell megfejtenie, hogy vajon mit jelent "a gyerekeid legközelebb az órádra kötik fel magukat"-kifejezés. Bár ezen a ponton a magyar néző már nem tűnődik semmin, mert itt már közel a vég és eddigre elönt mindent a dacos gyász, a sok bús csók és dühödt szenvedés.

Coulter a végén rádöbben, hogy a csajozós fogadásból nagy meglepetésre kipattanó balhé nem szólt elég nagyot. A népszerű, szomorú főhőssel, a szentimentális zenével, a hatásvadász közelikkel és az ezerszer hallott klisémondatokkal sem sikerült elég súlyt tuszkolni a filmbe, úgyhogy megpróbálkozik valamivel, amitől majd komolyan veszik - visszamenőleg is. Amin nem lehet cinikuskodni, mert ez aztán már tényleg hiperszuperkomoly. Szánalmas ez a végső csavar és bosszantóbb, mint minden klisé és szenvelgés, ami megelőzi.