Vágólapra másolva!
Új rendező, új tempó, új stílus: az Alkonyat-saga irányt változtatott David Slade keze alatt. Az Alkonyat - Napfogyatkozás ettől még nem jó film, de legalább már nem elviselhetetlenül üres és érzelgős, mint az előző rész.
Vágólapra másolva!

Azért David Slade-nek valahol könnyű dolga volt. Chris Weitz és az Újhold idegtépően belassult, nyeldeklős, sóhajtozós bénázása után egy hatéves is energikusabb folytatás rittyentett volna az Alkonyat című tömeghisztéria harmadik részéből. Az angol Slade videórendezőként kezdte és gondolom menő arcnak számít, mert olyan menőnek számító zenekaroknak dolgozott, mint az Aphex Twin, a Stone Temple Pilots, a Muse vagy a System of a Down. Még fontosabb, hogy ő rendezte a Cukorfalat című, jól összerakott kamaradrámát a remek Ellen Page-dzsel, ami jó előjel, sőt, Slade már vérszívókkal is dolgozott együtt a közepes 30 Days of Night-ban. A kérdés már csak az volt, mit kezd az Alkonyat búsan epekedő, gimnazista vámpírjaival.

Slade a lehetőségekhez képest sikerrel elvégezte, amit rábíztak: az Alkonyat - Napfogyatkozás-sal magára talált egy kicsit ez a sápatag, az avatatlanok számára felfoghatatlanul népszerű saga. Persze megmaradtak a kötelező körök a beteljesületlen, teátrális vágytól tocsogó jelenetekben, de hatalmas különbség, hogy ezek nem öntik el az egész filmet, ahogyan a szimplán kibírhatatlan Újhold-ban történt például. Igen, Bella (Kristen Stewart) és Edward (Robert Pattinson) itt is kötelességtudóan elmesélik egymásnak, mennyire kívánják egymást, de aztán mennek a dolgukra, ellenséges vámpírt ölni. Jacob (Taylor Lautner) lelkiismeretesen vágyakozik Bella után, de ő is rendesen odacsap, ha helyzet van. Nagy szerencsénkre Slade szereti az akciót és örömmel pörgeti fel a tempót, ahol csak tudja: videóklipes, hirtelen vágások, horrorfilmes képsorok, sok zene és mozgás gyorsítják be az eddig zombisan komótos Alkonyat-szériát.

Annak is örülhetünk, hogy ez a rész kevésbé veszi magát komolyan, mint az előző két film; itt-ott belefér egy kis kikacsintás. Poénkodás Jacob félmeztelenkedésén, Bella apró, flegma beszólásai vagy Edward elviselhetőbbre tompított drámaisága igazából nem is a rajongóknak szólnak, hanem a világ közönyösebb-kritikusabb felének lettek felkínálva; nézzétek, azért van egy kis humorunk és nem vagyunk százszázalékig elszállt, szánalmas agyalágyultak. És ha innen nézzük, siker a film. Slade keze alatt új irányt vesz az Alkonyat. Tekintetét a rajongókon túli, távoli földekre szegezi és valami értékelhetőt próbál nyújtani az átlag-moziba járónak is. A film legjobb percei jellemzően az akciójelenetek vagy azok a részek, ahol jók a színészek: Dakota Fanning továbbra is meggyőzően kegyetlen, Anna Kendrick rövidke szerepe az Újhold-hoz hasonlóan itt is emlékezetes, Nikki Reed most kicsit több időt kap a vásznon és szórakoztató a Bella apját játsszó Billy Burke és Stewart klasszikus apa-lány beszélgetése is a szüzesség elvesztéséről.

Kristen Stewart és Billy Burke

Jó hír, hogy Robert Pattinson is kezd kicsit magára találni. Egyre kevésbé bújik a belassult, rezzenéstelen arcú epekedés páncélja mögé és helyenként már felismerhető, átélhető érzelmeket fejez ki a tekintete, a vonásai. Az viszont nagy baj, hogy a Alkonyat - Napfogyatkozás-ra végleg kiderült, hogy semmi szikra, semmi játékos izgalom nincs a legendás emós szerelmespár, Bella és Edward megszemélyesítői között. Pattinson és Stewart ezeréves házasok, régi jóbarátok módjára ballagnak végig a filmen és az egyik legkínosabb jelenetben, amikor Stewart megpróbálja elcsábítani a továbbra is vadul aszexuális Pattinsont, nos, még itt sem lehet felfedezni a szenvedély legapróbb nyomát sem. A romantika, a vágy nem Slade erőssége és Stewarték sem erőltetik. Kár. Az előző két rész agyzsibbasztóan szentimentális túlkapásai után mintha feladták volna, hogy tisztességes, jól eltalált románcot szállítsanak a nézőnek, pedig erre a filmre a legtöbb ember nem azért ül be, hogy digitális óriásfarkasok bundájában gyönyörködjön.

Forrás: [origo]
Kristen Stewart és Robert Pattinson

Ha lehántjuk róla a hagymázas, irracionális Twilight-csomagolást, az Alkonyat - Napfogyatkozás-ból nem marad más, mint egy időnként megvillanó, drámaira festett, barokkos tinivámpírfilm. Továbbra sem győzi meg az olyan kívülálló fanyalgókat, mint mondjuk én, de legalább nem éreztem alatta ellenállhatatlan késztetést, hogy lemondóan álomba szunnyadjak vagy pánikszerűen kimeneküljek a moziból.