Az ellenállhatatlan parazita

Ha csak egy filmet nézel meg idén, Christopher Nolan Eredete legyen az. Az agyas sci-fi még a legcinikusabb nézőt is belerángatja ellenállhatatlan álomvilágába, és bebizonyítja, hogy Hollywoodban is kószálnak még igazi filmesek.

Marion Cotillard az Eredetben

Hollywood régóta hülyére vesz minket. Folyamatosan 3D-s, CGI-os csillivilli köntösbe bújtatott ócska B filmeket próbálnak ránk tukmálni, amik annyira elöntötték a piacot, hogy ha el nem is felejtettük őket, szinte már elfogadtuk az A filmek kihalását. A két kategória közti igazi különbség nem a sztárok menőségében vagy a kivitelezés igényességében rejlik, hanem abban, hogy egy A kategóriás film nem klisékkel, hanem egyedi ötlettel dolgozik. Christopher Nolan (Memento, A sötét lovag) a lehető legjobb pillanatban rukkolt elő az Eredet-tel, hogy emlékeztessen minket arra, hogy milyen is az, amikor a szórakozás elé nem kell automatikusan odabiggyesztenünk az olcsó jelzőt.

Az Eredet alapötlete nem túlságosan bonyolult, mégis elképesztően erős: mi lenne, ha mód nyílna arra, hogy az egyik ember alvás közben belemásszon a másik álmába, és tudatalatti szinten módosítsa a gondolatait? Nolan erre az ötletre húzza fel összetett, az álom és a tudat egymásra épülő rétegeivel játszó, teljesen önkényes szabályokkal operáló (pl. hogy lehet a szintek közt mozogni, vagy mi történik, ha megölnek álmodban) sztoriját. A történet teljes képtelenség, a szabályok nagy része totálisan értelmetlen, és mégis bekajáljuk az egészet.

Megvesszük, egyrészt, mert Nolan alapos és elegáns, mindent olyan apró részletességgel kidolgoz, hogy úgy érezzük, valóban van valami inherens logika, ami működésben tartja ezt a világot, főleg pedig azért, mert lélektani igazság rejlik a kitaláció mélyén. Ahogy azt maga a rendező is elmondta, az egész film arra épül, hogy amíg álmodunk, addig valósnak érezzük az álmot. A film az álmainkba kódolt érzéseinket használja fel: vágyak teljesülnek, félelmek öltenek testet, forrong a tudatalatti, ahogy az igazi álmokban is, csak éppen itt ezek a pszichés mechanizmusok egy akciófilm cselekményének elemeivé válnak. Képtelenség, de saját álmainkból tudjuk, hogy valahol mégiscsak igaz.

Joseph Gordon-Levitt (középen) az Eredet című filmben

A sztorit nem részletezem, de azzal még nem árulok el túl sokat, hogy Leonardo DiCaprio figurájának, Cobbnak és agyban turkálásra kiképzett csapatának egy speciális ipari kémkedési feladatot kell megoldania, és Cobb számára a megbízásnak hatalmas személyes tétje is van. Egy kevésbé intelligens író talán nem tudott volna ellenállni a kísértésnek, hogy egy ilyen sztoriban mindjárt az egész világot tegye fel tétnek, és hősei legalábbis az emberiség megmentéséért szálljanak harcba, de Nolannek esze ágában sincs ízléstelenkedni. A tét személyes és önző, a rendező nem kéri tőlünk, hogy minden más mellett még azt is higgyük el, hogy fél tucat trükkös bűnözőn áll vagy bukik a jövő. A világmegmentő hősök kora már úgyis rég leáldozott.

Bármennyire is - Nolan korai filmjeihez, a Following-hoz és a Mementó-hoz hasonlóan - agyas az Eredet, nagyon érzelmes is: a Cobb feleségét alakító Marion Cotillard figurája érzelmi vasmacskaként horgonyozza le a filmet. Az egyik előzetes megjelenésekor írtam, hogy remélhetőleg a filmben Cotillard-nak más feladata is lesz, mint hogy szomorúan nézzen. Nos, nem nagyon van más feladata, de kislányos fürtjei és bánatos tekintete hatalmas jelentőségűek. Neki és a többieknek is csak funkcionális szerepük van a sztori elmesélésének szolgálatában, és mindenki jó, de senki sem csillog (DiCaprio egy fokkal mintha kevésbé érezné otthon magát, mint Scorsese filmjeiben, de ez nem ront az összhatáson), ez nem sztárok hiúsági projektje.

Leonardo DiCaprio az Eredet című filmben

Ugyanez igaz a látványra is. Nolan ragaszkodott hozzá, hogy az elhagyatott tengerparttól kezdve a havas hegycsúcsokig a legkülönfélébb helyeken játszódó jelenetek alapjait valós helyszíneken vegyék fel, és ezekre pakolják rá a vizuális trükköket, ne csak zöld ernyő előtt játsszanak a színészei. Az eredmény lenyűgöző, de szigorúan a dramaturgiának rendelődik alá, talán az előzetesből is ismert házfelcsavarodós jeleneten kívül (az pedig direkt erről szól) nincs olyan, amikor a látvány önmagát mutogatná.

Mire végignézzük a filmet, rájövünk, hogy az Eredet önmagára reflektál: Nolan olyan álomvilágot épített fel nekünk, amibe teljesen alámerülünk, és nem kérdőjelezzük meg, amíg benne vagyunk. És persze igaz az a filmben elhangzó mondat is, hogy a gondolat a legellenállóbb parazita. Én például két napja láttam a filmet, és már két éjjel az Eredet világában mászkáltam álmomban.