Szegény, nyomorult celebek

Sofia Coppola új filmje, a Somewhere az a típusú film, amit nem lehet utálni, de sajnos lelkesedni sem könnyű érte. Pedig az Elveszett jelentés és kisebb mértékben az Öngyilkos szüzek óta igenis érdemes volt lelkesedni Sofia rendezői pályafutásáért, még ha legutóbb az ambíciózus Marie Antoinette nem is váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A finom és érzékeny Coppola-lányról el lehet képzelni, hogy bántotta a királynéportré felemás fogadtatása és a számos, azzal egy időben felerősödött "apuci kislánya"-kritika. Talán ezért is nyúlt újra egy sokkal személyesebb témához.

Stephen Dorff

A Somewhere olyannyira személyes, mint valakinek a naplója, vagy blogja. Nem véletlen azonban, hogy kevés naplóból vagy privát blogból lesz világsiker, mert önmagában az, hogy Tóth Jani reggel felült a metróra, elment dolgozni, közben beszédbe elegyedett egy szép mosolyú lánnyal, majd finom rántott sajtot evett tartármártással, senkit nem érdekel. Coppola főhőse, Johnny Marco (Stephen Dorff jó, de ne várjunk totális karrier-újjáéledést ettől az alakítástól) élete annyiban különbözik Janiétól, hogy ő híres színész, akit sofőr visz reggel a hoteljából a sajtótájékoztatóra, idétlen promóciós eseményeken vigyorog és medencék partján henyél. Mennyivel érdekesebb az ő élete? A Somewhere alapján nem sokkal.

Michelle Monaghan és Stephen Dorff

 

Coppola nyilván feltöltötte a történetet saját élményeivel, de a biztonság kedvéért még egy bájos kislányt (Elle Fanning) is belerakott, aki a háttérből figyeli, hogy népszerű apukája miket művel. Valami olyasmire lehetett számítani, hogy a tékozló sztár jobb emberré válik a lánya hatására, ami hányingerkeltően giccses és közhelyes koncepció, de szerencsére ebbe az irányba azért nem tévedünk. A visszafogottság és a jelentéktelenség között azonban nagyon vékony a határvonal és félő, hogy a kevesebb ezúttal tényleg sokkal kevesebb lett.

Elle Fanning

Sofia nagyon ért a hangulatteremtéshez és remek megfigyelő, ezért a sztár mindennapjainak kis epizódjai pontosak és élethűek. Az olaszországi tévés szereplés pont ugyanolyan vicces, mint az Elveszett jelentés hasonló japán jelenete volt (és nyilván nagy sikert aratott itt a velencei közönség előtt), a nemzetközi sajtótájékoztató pedig pont ugyanolyan tragikomikus momentumokat jelenít meg, amilyenekből ezen a filmfesztiválon napi 5-6 is akad. A film sztárja azonban még egy tévét sem tör össze a hotelszobában, legvadabb cselekedete, hogy spiccesen leszédül a lépcsőn, illetve elalszik szex közben. Értjük: kiégett és szar neki, hiába sztár. Ennyit azonban egy Robbie Williams-klipből is megtudhatunk, nem kell hozzá Sofia Coppola.

Stephen Dorff és Elle Fanning

A rendezőnő egyébként sok kelet-európai filmet nézhetett mostanában, mert olyasmi realizmust próbál megvalósítani a hollywoodi környezetben, amit román filmekben imádott mostanában a nemzetközi filmvilág. Sőt, még a Tarr Béla-féle "Próbáljuk ki, meddig bírja ki a néző ugyanazt a beállítást" iskolába is bekukkantott, mert a soványka történetben nem ritka a felesleges időhúzás. Azt például, hogy a főhős magányos, már az első hosszadalmas rúdtáncosnős jelenetből levettük, nem lett volna muszáj tíz percen belül még egy ugyanilyen jelenet. Bár Sofia nagyon tud rúdtáncosnőket filmezni, ezt a briliáns White Stripes-klipje felemlegetésével érdemes itt újra leszögezni.

Visszatérve a kelet-európai filmes párhuzamra, érdekes kísérlet volt ezt a minimalista megközelítést átültetni az amerikai sztárvilágra, de nem igazán működik. Ha ugyanez a történet egy román bányászról szólna, zabálnák Cannes-ban is, Velencében is. De a filmsztárok nem erre valók, nem erre vagyunk kíváncsiak velük kapcsolatban - legalábbis mi, akik nem a hotelszobáikban nőttünk fel.