Szépszemű arabok történelemórája

Tavaly szinte mindent vitt a cannes-i filmfesztivál, idén azonban szupererősnek ígérkezett Velence, mivel a legjobban várt filmek többsége nem készült el tavaszra és hosszú idő óta a leggyengébb versenyprogram debütált a Riviérán. Éppen ezért eleve gyanús volt, hogy Julian Schnabel (aki ráadásul három éve rendezői díjat is nyert Cannes-ban a Szkafander és pillangó-val) új filmjét csak egy versenyen kívüli premierrel kínálgatták a francia szervezők. Schnabelnek több se kellett, hívta Velencét és valószínűleg Mike Leigh példája lebegett a szeme előtt, aki a Cannes-ban elutasított Vera Drake-kel 2004-ben Arany Oroszlánt kapott a Lidón. No, ilyesmiről itt szó sem lehet.

Freida Pinto a Miral-ban

A palesztin-izraeli konfliktus sorstragédiáit feldolgozó Miral-ról az első gondolatom az volt, hogy nem láttam ennél giccsesebb filmet idén. Utólag rájöttem, hogy ez nem teljesen igaz, mert a Piaf rendezőjének, Olivier Dahannak az új filmje, a My Own Love Song (tolókocsis Rennée Zellweger énekel, tűzijátékot bámul és elvesztett gyerekéről kesereg) ráver egy hajszállal. Mindkét film esetében azon merengtem, hogy olyan művészek, akik korábban kétséget kizáróan tanúbizonyságot adtak jó ízlésükről, szépérzékükről és intelligenciájukról, hogyan veszíthetik el ennyire józan ítélőképességüket. A Miral-ban márpedig van minden, amire már a képzeletbeli filmes alsótagozaton rá kellene ütni a vörös, nagybetűs "NE TEDD!" plecsnit: jelenet közepén felcsendülő, majd felerősödő vonósok, turisztikai reklámkampányba illő idealizált képek, merengő hangon előadott narráció és persze archív felvételek.

Freida Pinto a Miral-ban

További idegesítő elem a Schnabelnél eddig mindig ötletesen használt sztárcameó: felejthetetlen pl. Johnny Depp dupla-jelenése a Mielőtt leszáll az éj-ben és dramaturgiailag kifogástalan Lenny Kravitz szerepeltetése a Szkafander és pillangó-ban, ehhez képest itt teljesen értelmetlen Willem Defoe és Vanessa Redgrave feltűnése. Bár ők legalább logikus, hogy angolul beszélnek, ellentétben az arab szereplőkkel, akik általában úgy mondják fel az angol szöveget, mintha felolvasnák, ráadásul a háttérben viszont sokszor arabul szólalnak meg. Sebaj, ilyen következetlenséget gyakran látni és felsejlik mögötte Harvey Weinstein mohó feje villogó Oscarokkal a szeme helyén, amint azt mondja: "Schnabelkém, kellett neked a Szkafanderben is erőltetni a franciát, már rég Oscar-díjas lennél!".

Vanessa Redgrave a Miral-ban

A díjvadász izzadtságszag az egész filmet belengi, legyen szó akár szegény Hiam Abbas ócska parókás megöregítéséről vagy a lelkes, de erőtlen Freida Pinto (Gettómilliomos) szerepeltetéséről. Bár ő maga nem jelent meg a Miral világpremierjén, Pinto képével ki van tapétázva a Lido tengerpartja: ő ugyanis a L'Oreal új reklámarca. A Miral címszerepében pedig a béke reklámarca, a béke pedig ha ilyen jól néz ki (a film minden jelenete idealizáltan gyönyörűen van fényképezve), akkor csak jó dolog lehet - ennél többet ez a szájbarágós, manipulatív film nem tud mondani. A végén ráadásul (persze csak a kötelező "vele ez lett, vele az lett, Palesztina pedig még mindig nem független" kiírások után) elsütöttek egy dedikációt a béke híveinek, úgyhogy még füttyögni sem lehetett.

Incendies

A kiábrándító élmény után egy nappal kellemes meglepetés volt a Venice Days mellékszekcióban a hasonló témájú és szerkezetű Incendies-től megnyugvást nyerni, hogy lehet őszinte, igaz és hatásvadászat-mentes módon is filmet készíteni a Közel-Keletről. A quebeci Denis Villeneuve drámájában két arab származású, de Kanadában élő testvér kutat anyjuk rejtélyes múltja után. A sokkoló felismeréseket tartogató történet mindvégig görcsös izgalomban tartja a nézőt és felkelti az érdeklődését a régió történelme iránt. Feszültségteremtésben és történetvezetésben leginkább az idei idegen nyelvű Oscar-kategória meglepetésgyőztesére, az argentin El secreto de sus ojos-ra emlékeztet és ha a kanadaiaknak van egy kis eszük, elindítják az idei Oscar hajrában, hiszen sokkal inkább ott a helye, mint a Miral-nak.