Vin Diesel a fejét vakarja

Mathieu Kassovitz jó pár évet rádobott erre a filmre az életéből. Vin Dieselt rendezi benne, a helyszín a közeljövő pusztulásra ítélt, zűrzavaros, veszedelmes világa. A Babylon A. D.-vel mégsem lehet mit kezdeni: az elsőtől az utolsó percig nem derül ki, pontosan miről is szól és miért is néztük végig.

A Babylon A. D.-ben, valahol a negyedik perc tájékán Vin Diesel vesz egy nyulat, hazaviszi, megnyúzza, felaprítja, hagymát kockáz, tepsibe dobja az egészet, meglocsolja ezzel-azzal, aztán leül az asztalhoz, elmond magában egy asztali áldást és jóízűen nekilát. A nyúlpörkölt remekül néz ki, összefut a nyál a szájban. Egy pillanattal később rosszarcú orosz katonák törnek rá és kiverik a kezéből a vacsorát. Sose fejezheti be, mert elragadják az események. Ez a nyúlpaprikás sokszor eszembe jutott később, mert az a hiányérzet, amit ezután a jelenet után érez az ember, a Babylon A. D. utolsó percéig sem múlik el. Mi ez az egész film, mit erőlködnek ezek össze-vissza? Miért nem derül ki semmi, semmiről? Jófajta poszt- vagy inkább pre-apokaliptikus akciófilmnek indul, de valahol a soha el nem fogyasztott nyúlpaprikás után nem sokkal teljes erőből félresiklik és a nevetségességig silányul. Ezzel a felszínes, zavaros masszával senki nem lakik jól.

Vin Diesellel soha nem volt semmi bajom. Szimpatikus figura; egyszerű, egyenes, jófej, erős és emberi egyszerre, legalábbis ilyen karaktereket szokott nekünk játszani. A rendező Mathieu Kassovitz eredetileg Vincent Casselre osztotta a Babylon A. D. főszerepét, de valamiért végül Diesel játszhatta el. Itt most minimálisra csökken a mozgástere: öblös hangon nagyképű hülyeségeket beszél, de nem sokat. Lövöldözik is, de nem sokat. Bárgyún néz és áraszt magából valami nagy lassúságot. Tétova hős, már csak az hiányzik, hogy a vállát vonogassa. Szemmel láthatóan nem érti, mi folyik körülötte. Azért megpróbálom összefoglalni, bár annyira zagyva az egész, hogy a végére sem világosodunk meg.

Vin Diesel neve Toorop, egy madmaxes, nem túl távoli jövő lepattant Oroszországában éldegél, és valamilyen zsoldos lehet, mert azt a munkát kapja, hogy csempésszen át egy fiatal lányt New Yorkba. A lány neve Aurora, és egy Mélanie Thierry nevű francia modell-színésznő játssza, rettenetesen. Aurora valamiért különleges, ezért kell őt átvinni Amerikába: van, aki szerint szeplőtelen fogantatással esett teherbe és ikreket vár, de az is lehet, hogy valami titokzatos, halálos vírust hordoz és azért olyan nagyon fontos, de a film azt is sugallja, hogy csak úgy magától is különleges, egy igazi Ötödik Elem, aki előre megérez dolgokat és közben hiperszenzitív a ronda beszédre meg a durva, faragatlan népekre. De az is lehet, hogy klón, erre is van némi utalás, de számomra soha, egyetlen pillanatra sem derült ki, mi a stájsz Aurorával. Egyszer egy orvos megvizsgálja, de ahelyett, hogy végre mondana valamit és elárulná a nézőnek, mi ez az egész, csak titokzatosan, jelentőségteljesen néz.

Van még pár zavaros szál, például Aurora szülei (nevelői? klónozói? ellenségei?), akiket Charlotte Rampling és Lambert Wilson alakítanak, és akik valamiért egymás ellen is harcolnak, amúgy ímmel-ámmal. Ez a másik gond a filmmel: gyengék az akciójelenetek. Nem elég, hogy nincs kitalálva a sztori, még a lendület, az izgalom, a hangulat is hiányzik belőle. A gonoszok, akik az életükre törnek, a semmiből bukkannak fel és ugyanúgy, egy perc alatt tűnnek el; hiába ugrabugrálnak parkourosan, francia módra, villámgyorsan el lehet róluk feledkezni. Nincs igazi veszély, nincs igazi veszélyérzet. Pedig Michelle Yeoh is itt van, a hongkongi akciófilmek királynője, aki ráadásul még játszani is tud - ő az egyetlen, aki valamennyi súlyt visz a filmbe, de ez sem elég. Ahogyan Gérard Depardieu meglepő és teljesen felesleges, ötperces haknija sem menti meg a Babylon A. D.-t. A látvány sem vág földhöz: az űrből közelítő kamera annyira hű képet mutat a közeljövő New Yorkjáról, mint egy modellező kissrác terepasztala a csillárról fényképezve.

És aztán kilencven perc után úgy lesz vége, olyan hirtelen, mintha a fásult Kassovitz egyszer csak felugrott volna és ordítva kirohant volna a vágószobából. A sok kusza, városi zűrzavar és jelentőségteljes pislogás után hirtelen Brinkmann professzor békés villáját mutatja a kamera. Ennyi, viszlát, nesze egy kis happy end. Szegény Mathieu Kassovitz. Két éve megcsinálta ezt a filmet és azóta mosakszik, hogy igazából nem is ő volt, hanem a borzalmas producerek meg a stúdió szúrta el ennyire a Babylon A. D.-t. Tényleg beledobtak mindent: legfőképp Az ember gyermeké-t, Az ötödik elem-et, A szállító-t, a Mad Max-et, A szolgálólány meséjé-t, és persze benne van az eredeti, francia regény, a Babylon Babies is, amit nem hiszem, hogy el fogok olvasni. Mert akárki is a felelős, rég láttam ilyen üres, ostoba, de leginkább semmilyen sztorit. Ezt a zavaros filozofálgatással és szenvelgő álérzelmekkel kitömött világvége-típusú B-filmet már sokan megcsinálták korábban. Csak sokkal jobban.